Tapolcán

Minden vasárnap 11 órakor tartunk istentiszteletet.

Az istentisztelet szokásos rendje:

• Fennálló ének, Főének, Hosszabb igeszakasz, Imádság,
• Közének, Igehirdetés, Utóima,
• Miatyánk, Áldás, Záró ének,
• Hirdetések

Sümegen 

Minden vasárnap 9:30-tól tartunk istentiszteletet.

Alkalmainkra szeretettel várunk!

Ünnepeink

Ünnepi alkalmaink szokott rendje:

Tapolcán a három nagy ünnepen egyaránt az ünnepek két napján délelőtt 11 órai alkalommal tartunk úrvacsorás alkalmakat. A további alkalmak rendjét körlevélben küldjük el tagjaink számára, valamint itt a honlapon is feltüntetjük.

Továbbá az evangélikus közösséggel közös alkalmakat is tartunk minden évben óév (15:30), újév (15:30), nagypéntek (15:30), mennybemenetel (15:30), újkenyér (aug. 4. vasárnapján 8:30), reformáció (15:30) és újbor (november 4. vasárnapján 8:30) ünnepein. Amikor a közös istentisztelet vasárnapra esik, ilyenkor általában külön 11 órai alkalmat aznap már nem tartunk.

Sümegen páratlan évben az ünnepek első napján, páros évben az ünnepek másnapján tartunk úrvacsorás alkalmat 9:30 órai kezdettel.

Mit kell tudni ünnepeinkről?

Sákramentumok

A Keresztelés és az Úrvacsora alkalmait tartjuk sákramentumnak. Az elnevezés a „szentség” szóból ered, ami egy alkalomnak, tevékenységnek különösen megszentelt voltát fejezi ki. A sákramentum nem kevesebb, mint látható, sűrített ige. Nem csupán arról van tehát szó, hogy mi emberek fontosnak tartjuk, hogy közösen étkezzünk, vagy hogy gyermekeinket és az egyházhoz nem tartozókat Krisztussal egy közösségbe fogadjuk. Maga az Úr Jézus adott parancsot, hogy ezeket az alkalmakat az ő nevében tartsuk meg. A keresztség felől az úrvacsora felé, mit kezdőponttól a végpontig halad az életünk. A keresztségben Krisztus egyházába fogad bennünket, ez pedig örök érvényű szövetség. Az Úrvacsora alkalmán pedig a vele való közösséget ünnepeljük. Hisszük, hogy halálunk után Isten Országában Krisztussal egyesülve leszünk. Ennek jó ízét tapasztalhatjuk már most is, rendszeres úrvacsorai alkalmainkon. A Sákramentumoknak így nem csupán földi, emberi értelme van, hanem megmutatnak valamit abból a csodálatos életből, mely halálunk után következik.

Az egyházi év ünnepei

Egyházunk időszámítása másképp történik, mint a szokásos januártól-decemberig tartó világi naptárban megszoktuk. Az úgynevezett „egyházi év” az adventtel kezdődik. Három főünnepünk így halad, a Szentírás szerint, Karácsonytól, Húsvéton át a Pünkösdig. E három ünnep a Szentháromság személyei köré szerveződik. A Karácsony ünnepe az Atyáról szól, aki egyszülött Fiát küldte el a világba. A Húsvét a Fiú Istenről, Jézus Krisztusról szól, aki feláldozta magát értünk, majd feltámadt a halottak közül. A Pünkösd pedig a Szentlélek Istenről szól, aki a mi Pártfogónk.

A Karácsony tehát az Atya Isten csodája. Ő elküldte egyszülött Fiát a világba. Ezért nevezzük a próféciák alapján Jézust „Immánuelnek”, amit azt jelenti: VELÜNK AZ ISTEN! A Karácsonyt megelőző időszak, az „advent” az erre való emlékezést, de egyúttal a vágyakozást is jelképezi. Várjuk az Urat, aki megígérte, hogy még egyszer eljön, ítélni élőket és holtakat. Előtte hódolunk Karácsony szent ünnepén, ahogyan a pásztorok tették kétezer évvel ezelőtt. Őt áldjuk Simeonnal és Annával együtt, hiszen ő valóban eljött közénk, ahogyan megígérte.

Karácsonyt követően mi, keresztyének is megemlékezünk az elmúlás és a megújulás alkalmaira. Visszatekintünk az elmúlt esztendőre, megállunk egy pillanatra az Úr előtt, és hálát adunk neki az elmúlt időkért. Az óév utolsó istentisztelete a főhajtás, tehát a bűnbánat, a kegyelemért való hálaadás ideje. Ezért mondjuk, hogy számunkra a „B.Ú.É.K.” rövidítés ezt jelenti: Bízd Újra Életed Krisztusra. Az újév alkalmán pedig azt ünnepelhetjük, hogy valami új kezdődik. Január hónap nevét egy ókori római istenségről, Ianusrólm kapta. Legtöbbször úgy ábrázolták, mint aki előre és hátra tekint. Ajtónálló, aki a be- és kijárást felügyelte: a kezdet és a vég egyszerre az ő hatáskörébe tartozott a római hitvilágban. Az újév ősi emlékeinek tartalmát hordozza ez a hiedelem. Keresztyén egyházi gyakorlatunk szerint az újév a visszatekintés alkalma és egyben az újért való hálaadás ideje. Magasztaljuk Istent a kegyelmi időért, hiszen lehetőségünk van a megújulásra, megtérésre. Gyülekezeteinkben tehát a január a számadás és újrakezdés hónapja.

A farsangi időszakot követően egyházunk a Húsvét felé tekint. Mi, reformátusok is fontosnak tartjuk a böjtöt. Ezt azonban nem lemondásokkal tesszük. Nem az ételről, vagy valamely kedvtelésünktől akarunk megszabadulni, hanem valami többre vágyunk. Az életünk időnként kiüresedik, munkánk értelmét veszti. A böjt éppen ezért az Istenre figyelés alkalma. Bár egész évben részt veszünk az istentiszteleteken, rendszeresen olvassuk a Bibliát, naponta többször keressük Istent imádságban, a böjt mégis valami többről szól. A csendről. A napi rutintól megszabadulva, csöndben várjuk az Urat. A néma hálaadás tehát nem a lemondásról szól. Az áldott csöndességben az Úr jelenlétét tapasztaljuk meg életünkben.

A Húsvét közeledtével érkezünk el a virágvasárnaphoz. Jézus Krisztus királyként vonult pe Jeruzsálembe. Ezen az alkalmon erre emlékezünk. Megtisztította a templomot. Követnünk kell ebben, meg kell vizsgálnunk életünket, egyházi szolgálatunkat, hogy Isten akarata érvényesüljön életünkben. Mert az Isten és az Ördög munkája között nincsen kompromisszum. Az Úr háza az IMÁDSÁG HÁZA, az ő egyháza pedig Krisztus temploma.

Nagyhétnek nevezzük a Húsvétot megelőző néhány napot. Nagycsütörtökön arra emlékezünk, hogy Jézus halálára készülve a tanítványokkal együtt vacsorázott. A kenyér és a bor jegyeiben ekkor bíztatta tanítványait, így bennünket is, hogy az ő áldozata a mi üdvösségünkért történik. Ő valóban közösséget vállal velünk.

Nagypéntek az utóbbi évektől kezdve állami ünnepünk is egyben. Ez a szomorú ünnep bűneinkről szól. Bár visszatekintünk Jézus ígéretére, hogy ő fel fog támadni, a tanítványokkal együtt mi is átérezzük Isten Fiának halálát. Keresztre veszítették, mely az átok jelképe volt akkor. A bűn ugyanis Isten szemében átoknak minősül. Jézus tette azt jelképezi, hogy a mi bűneinkért, mint áldozati bárány, feláldozta magát. Az Ő sebei árán gyógyultunk meg. A nagypéntek egyúttal „arcképcsarnok”. Azok arcai jelennek meg előttünk, akik Jézushoz a leginkább közel álltak. Mária, a szenvedő édesanyja, családja közösségével együtt. A tanítványai, akik Jézusban meglátták a Messiást, akit a zsidó nép várt. A tanítványok teljes tanácstalansága kell, hogy emlékeztessen bennünket tehetetlenségünkre. Ha Krisztus nem áldozta volna fel magát, magunktól elvesznénk az ítéletben.

A böjt csöndessége pedig nagyszombaton éri el a csúcspontját. A harangok hallgatnak. A tanítványok feladták minden reményüket, mert nem látták meg Jézusban azt az erőt, mely a halál felett is győzedelmeskedhet. Ahogyan a böjt az Istenre hagyatkozás ideje, úgy a nagyszombat a teljes tanácstalanságra való emlékezésünk.

Húsvétvasárnap azonban minden megváltozott. A sír üres. A tanítványok tanácstalansága újra feszült várakozássá lett. A húsvéti hit az üres sír bizonyossága. Krisztus legyőzte a halált, hogy igazságban részeltessen minket. Az ő ereje mindet is új életre támaszt fel. Krisztus feltámadása a mi feltámadásunk bizonyos záloga. Ő megmondta, meg is cselekedte: feltámadt a halálból. Ezért, ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Mert Jézus nem csak a halált győzte le, hanem mindent, amit a halállal azonosíthatunk. Félelmeinket, tehetetlenségünket, tökéletlenségünket. Ő kész megújítani életünket, szeretetet adni ott, ahol gyűlölet vagy közöny az úr. Széthullott családokba új egységet teremteni. Reményt vesztett közösségeket új erővel felruházni. Jézus újra összekapcsolta az emberiséget az Atyával, megújítva a vele kötött szövetségünket.

Feltámadása után Jézus többször megjelent a tanítványoknak. Velük volt, bíztatta és bátorította őket. Majd, mielőtt végleg fölment volna a mennyekbe, elküldte tanítványait, hogy szerte a világban hirdessék: Jézus Krisztus legyőzte a halált. Velük együtt azonban nekünk is szól a parancs: tegyetek tanítványokká minden népeket!

Miután Jézus az Atya jobbjára ült, elküldte a Szentlelket. Beteljesítette az ígéretet, erőt adott tanítványainak. Pünkösd tehát a megtérés ünnepe. A közösség ünnepe – az egyház születésének napja. Ez az a Lélek, mely tanítványai között egységet teremt. Az összhang és a bizalom pecsétje. A Szentlélek az az erő, melyet nem látunk, csak érzünk. Tapasztaljuk hatását életünkben. Ezt az ajándékot hozta el nekünk Pünkösd ünnepe.

Az úgynevezett ünnepes félév (az egyházi év első féléve), mely Adventtől indult, végül a Szentháromság vasárnapjával zárul. Ekkor emlékezünk vissza az elmúlt néhány hónap ünnepeire: Karácsony csodájára, Húsvét hitére, Pünkösd erejére.

Az ezt követő időszak, a nyár hónapjai az újkenyér ünnepével zárulnak. Hálát adunk az egész országgal együtt a kenyérért, az aratásért. Majd az ősz derekán az újbor ünnepe következik, a szüret hálaadása.

Minden év október 31-én emlékezünk meg a reformációra. Ezen alkalommal evangélikus testvéreinkkel együtt adunk hálát elődeinkért, akik az egyházat megújulásra vezették.

Egyházi évünk végül az örök életre való emlékezéssel zárul. Hálát adunk azokért, akik eltávoztak közülünk. Megköszönjük Urunknak, hogy ő feltámadásával biztosít bennünket elhunyt szeretteink élete felől. A halál ugyanis nem végleges, csak új életre vezet bennünket a Szentháromság Isten közösségében.