A gonosz szőlőmunkások

Hallgassatok meg egy másik példázatot! Volt egy gazda, aki szőlőt ültetett, kerítéssel vette körül, borsajtót készített, és őrtornyot épített, azután bérbe adta szőlőmunkásoknak, és idegenbe távozott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a munkásokhoz, hogy vegyék át a neki járó termést. A munkások megfogták szolgáit, és volt, akit megvertek, volt, akit megöltek, és volt, akit megköveztek. Ekkor újabb szolgákat küldött, többet, mint először, de ugyanígy bántak azokkal is. Utoljára pedig fiát küldte el hozzájuk, mert úgy gondolta: A fiamat meg fogják becsülni. De amikor a munkások meglátták a fiát, így szóltak egymás között: Ez az örökös! Gyertek, öljük meg, hogy mienk legyen az örökség. Majd megragadták, kidobták a szőlőn kívülre, és megölték. Amikor megjön a szőlő ura, vajon mit tesz ezekkel a munkásokkal? Ezt felelték neki: Rosszért rosszal fizetve elpusztítja őket, a szőlőt pedig más munkásoknak adja ki, akik megadják neki a termést a maga idejében. Megkérdezte tőlük Jézus: Sohasem olvastátok az Írásokban: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben”?

Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcseit. És aki erre a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja.

Amikor a főpapok hallották példázatait, megértették, hogy róluk beszél. El akarták fogni, de féltek a sokaságtól, mert az prófétának tartotta.

Mt 21,33-46

Kedves Testvérek! A szőlősgazda miért adott ennyi lehetőséget a szőlőmunkásoknak, ha úgyis tudta, hogy nem lesz jó vége? Miért küldött annyi szolgát, miért küldte el még a fiát is, ha úgyis tudta, hogy nem fognak hallgatni rá, ha nem ér el vele célt? Őszintén szólva, mi a szőlősgazda helyébe, ha olyan emberekkel találkozunk, mint ezek a gonosz munkások, nem hogy állást ajánlanánk nekik, hanem épp ellenkezőleg: messzire elkerüljük őket. Sőt még másoknak is mondanánk, hogy nehogy felfogadd őket. Mert nem akarjuk, hogy bármi kárunk essen. Ez a szőlősgazda meg küldte a szolgákat sorban. Volt, akit megvertek, volt akit megöltek közülük, mégis újra és újra küldte a lehetőségeket, hogy „most hátha” másképp lesz. Ez a szőlősgazda elég naiv volt. Tudnia kellett, hogy ez lesz. Az első néhány szolga után, akit megvertek, tudnia kellett volna, hogy nem lesz jó vége. Ő mégis újra küldte, újra reménykedett, újra lehetőségeket adott. Majd végül a saját fiát küldte el, hogy rá majd biztos hallgatni fognak. De nem így lett. Tudhatta volna előre, mégis elküldte hozzájuk. Meg is ölték.

Ez a példázat a zsidó nép vezetőiről szól. Makacs és önfejű emberek voltak. Isten mégis újra és újra lehetőséget adott nekik, hogy megtérjenek. Törvényt adott, aztán prófétákat küldött, de nem használt. Újra és újra adott lehetőségeket a vezetőknek, hogy megváltozzanak, hogy jó útra térjenek. A főpapok, a zsidó nép vezetői azonban mindig letértek a helyes útról. Isten küldött szolgákat, de a főpapok nem vették komolyan őket, egyeseket el is hallgattattak közülük.

Mi lett volna a feladata a nép vezetőinek? Mint a szőlőskertben a munkásoknak, gondoskodniuk kellett volna arról, hogy a szőlősbirtok jó termést hozzon. A vezetőknek az lett volna a dolguk, hogy vezessék a népet. Hogy Isten akaratára tanítsák azokat, akiket az Úr rájuk bízott.

Mint a szőlősbirtokban, odafigyelni arra, hogy a szőlőtőkék jó állapotban legyenek, ne gazosodjanak el, rendszeresen meg legyenek metszve, és hogy valamiféle betegség nehogy kárt tegyen a szőlőben. A vezetőknek gondoskodniuk kellett volna arról, hogy a nép ne tévedjen el, és ha valami rossz irányba halad, azt visszaigazítsák a helyes útra. Az lett volna a dolguk, hogy odafigyeljenek Isten akaratára és hogy a népüket is erre tanítsák. Ehelyett a saját elképzeléseik szerint cselekedtek. Úgy tanították a törvényt, hogy az ne Isten akaratát fejezze ki, hanem a saját gondolataikat, a saját érdekeiket szolgálja. Hasznot húztak a népből ahelyett, hogy segítették volna őket. Ő maguk is bűnbe estek ahelyett, hogy másokat kimentettek volna a bűnből.

Isten mindeközben mindent megtett értük. Küldött prófétákat, hogy visszatereljék a népet és vezetőit. Amikor a királyok, a papok, a bírák, nem megfelelő irányba vitték Izráel népét, Istennek mindig volt egy hű szolgája, akit felhasznált, hogy igéjét közvetítse. Ilyen volt Éli idejében Sámuel, vagy Dávid idejében Nátán, vagy később Illés, Elizeus, Ézsaiás, Jeremiás és még sokan mások. Volt, amikor a próféta sikert ért el, mint Nátán vagy Jónás, de volt, hogy megverték, megölték, csak hogy ne kelljen őket tovább hallgatni. Üldözték őket, pedig ők csak Isten akaratát hirdették. Csak hogy Isten másképp akarta, mint ők. Sértette az érdekeiket, megzavarta a megszokott dolgokat, ezért a prófétáknak nem volt maradásuk.

Ez pedig újra és újra, újra és újra megismétlődött és a vezetők sosem tanultak belőle. Nem vették észre, hogy elfordultak Istentől. Inkább mentek a saját fejük után. Hiába látták és hallották a próféták szavait, mégsem változtattak, mégsem ismerték fel saját korukban Isten akaratát. Bár az Úr mindent megtett, a főpapok mégsem teremték meg az Isten országának gyümölcseit.

Volt ugyanis egy nagy hibájuk. Volt valami, amit nem úgy tettek, ahogy kellett volna, ez pedig végzetes hibának bizonyult. Nem vették eléggé komolyan a Istent. A legszomorúbb ebben az, hogy kívülről tudták Isten igéjét. A nép vezetői szinte kivétel nélkül fejből ismerték az írásokat. Olvasták, használták, tanították, mégsem értették. Olvasták a törvényt és betartották. Olvasták a prófétákat, idézték, tanítottak róla. Olvasták a példabeszédeket, énekelték a zsoltárokat minden egyes nap. Mégsem vették komolyan, mégsem értették meg igazán.

Így történt Jézussal is. A főpapok, a farizeusok hallgatták őt és megszégyenültek. Tudták nagyon jól, hogy Jézusnak igaza van. Nem véletlen, hogy el akarták tüntetni. Kívülről tudták az írás minden igéjét, amiket Jézus idézett nekik, és tudták jól, hogy Jézus különleges tanító. Látták a gyógyításait, hallották tanítását, érezték benne az Istentől kapott erőt. Féltek is tőle, próbáltak visszatámadni, próbálták megvádolni, rábizonyítani valamilyen bűnt, mert nem tudták elviselni, hogy valaki jobban értse náluk az írást.

Nem bírták elviselni, hogy az, amiben ők addig hittek, nem más, mint a saját gondolataik, nem Isten akarata. Mert Isten nem értették. Éppen ezért nem vették magukra a tanítást, inkább elutasították, mert Jézus bebizonyította számukra, hogy igazából nem értik Istent.

És végül, hiába idézték fejből Isten szavát, hiába bújták a könyveket egész nap, végül mégis keresztre feszítették Isten egyszülött Fiát. Akiknek az lett volna a dolguk, hogy a legjobban ismerjék Istent, pont azok az emberek ítélték halálra őt.

Mindezt azért, mert nem vették magukra az igét. Nem hitték el, hogy ez rájuk vonatkozik. Azt gondolták, hogy ők jó úton járnak, de közben nem vették észre, hogy pont a lényegről feledkeztek meg: Isten akaratát elfelejtették komolyan venni.

Gondoljunk bele, a farizeusok, a papok már évszázadok óta ugyanúgy tanították a törvényt. Jött Jézus, akinek egyébként igaza volt, és inkább megölték, mintsem hogy elfogadják tanítását. Mert nehezebb lett volna átalakítani az életüket, mintsem hogy minden menjen ugyanúgy tovább.

Nehéz belátni azt, hogy helytelen úton járunk. Hogy amiben eddig hittem, az helytelen. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint hogy Jézus tanítását minden csodája ellenére is elutasították. Nem azért, mert helytelen volt, hanem mert túlzottan fájt nekik. Belátni azt, hogy amiről ők, és apáik, sőt még nagyapáik is meg voltak győződve, az Isten akaratával ellentétes.

Megpróbálták hát bebizonyítani, hogy mégiscsak nekik van igazuk. Ez tűnt a könnyebb útnak. Ahelyett, hogy ők változtak volna, erővel másokat is a saját gondolataikra formáltak át. Hallgatták Jézus tanítását, de úgy hallgatták, hogy hibát kerestek benne. Könnyebb volt elfelejteni, mintsem hogy mindent felforgassanak.

Ilyen a mi életünk is. Halljuk Isten igéjét, szembesülünk vele újra és újra, de az életünket túl nehéz lenne átalakítani. Így inkább bólogatunk, megpróbáljuk cáfolni, vagy a legkönnyebb, hogy elfelejtjük. Halljuk az igét a szószékről, olvassuk a Bibliában, és ahelyett, hogy változtatnánk az életünkön, a hozzállásunkon, inkább elfelejtjük. Isten valami más irányba akar terelni minket, de az nem tetszik, ezért inkább csak nem figyelünk oda. Apróságokon próbálunk változtatni, hogy megmutassuk Istennek, hogy mi megtettünk mindent. Persze jól tudjuk, hogy nem tettünk meg mindent, mert jól tudjuk, hogy a gyermekünk még mindig nem hisz, mert látjuk, tapasztaljuk. Látjuk azt, hogy a szomszédaink még mindig kiröhögnek, ha Istenről beszélünk nekik, mégsem változtatunk. Nem merünk jelentősen belenyúlni az életünkbe, mert az túlzottan megerőltető volna. Inkább elhessegetjük magunktól.

Vagy megcáfoljuk. Nincs igaza a lelkésznek, én nem így olvasom. Az előző lelkész mást mondott. Annyi sok katolikus embertől hallottam már, hogy a pap ne mondja meg nekem, mert ő annyira távol áll az élettől. Hogyan adhatna házassági tanácsokat, ha ő maga nem házas ember. Elutasítjuk, kifogásokat gyártunk, és már el is hessegettük magunktól az igazságot. Megannyiszor mondjuk, hogy a Bibliát régen írták, ki tudja, mi érvényes rám belőle. Így már nem is kell komolyan venni.

Eljárunk templomba, megtesszük azt a kis keveset, hogy igazoljuk magunkat. Félreértés ne essék, most nem rátok mutogatok, hogy „én milyen jó vagyok, bezzeg ti…” Mert én magamon is ezt tapasztalom. Persze próbálkozok én másképp élni, változtatni, de mindig újra és újra falakat állítok Isten és magam közé. Olvasok egy igét, próbálom megjegyezni, észben tartani, de amikor túl sokat kér, akkor inkább elengedem. Elfelejtem. Apróságnak tűnik. Csak úgy tovaszállt.

Közben pont az történt, amiről Jézus beszélt. Egy igét nem jegyeztem meg, pedig az az ige hozzám szólt. Én is olyanná lettem, mint a szőlőmunkások. Én is elhallgattattam a szőlősgazda küldöttjeit. Elhallgattattam magamban a prófétát. Megvertem, megöltem, csak hogy ne kelljen változtatnom. Ugyanazt tettem, mint a főpapok: én magam is megöltem Jézust, az ő igéjét, csak hogy ne kelljen komolyan vennem. Elhallgattattam, hogy ne is emlékezzek rá. Ráfogtam arra, hogy feledékeny vagyok, miközben tudatosan hagytam figyelmen kívül. Pontosan tudtam legbelül, hogy helytelen megfeledkezni az igéről, mégsem figyeltem oda rá.

Isten mindannyiunktól gyümölcsöket vár, ahogy Jézus idejében is ezt várta a szolgáitól. Azt várja tőlünk is, hogy az ő akaratát szolgáljuk. Ha pedig valamiben félrecsúszunk, akkor igéket és útmutatást küld nekünk, újabb és újabb figyelmeztetéseket. Ahogy a főpapoknak is Jézus szavait kellett volna követniük, úgy nekünk is küld Isten újabb és újabb üzeneteket, hogy azok szerint változtassuk meg az életünket. Hallgatnunk kellene rá és megvalósítani. Ha odafigyelünk, ha komolyan vesszük, ha keressük őt, ha minden egyes nap komolyan vesszük, akkor Isten átformál minket az ő tetszésének megfelelően.

De amikor nem nyitjuk ki a Szentírást, lényegében elhallgattatjuk Istent.

És még jól hangzó kifogásokat is gyártunk hozzá. Emlékezzünk csak Jézus példázatára: a szőlőmunkásoknak is volt jól hangzó kifogásuk. A főpapoknak is volt jól hangzó kifogásuk, hogy Isten Fiát miért ölik meg. „A felbújtó haljon meg, ne a nép.” Kifogások ezek, nem valódi indokok, de mégis jól hangzanak.

Elhallgattatjuk Istent minden egyes nap, amikor nem figyelünk oda rá. Mintha szólna hozzánk valaki, de mi úgy tennénk, mintha nem hallottuk volna. Pedig pontosan hallottuk. Pontosan tudjuk, hogy a Biblia minden napra készült. Pontosan tudjuk, mert hallottuk már ezerszer akár erről a szószékről is.

Mindannyiunknak vannak ilyen napjaink, vannak ilyen igéink, amiket elhallgattatunk. Van, aki nem olvas Ószövetséget, csak Újat. Van, aki nem szereti a Példabeszédek könyvét. Más azt mondja, hogy nem érti Pált. Valamit olvasok, mást nem. Az jobban tetszik. Nincs kedvünk hozzá.

Pedig a Biblia minden egyes könyve Isten akaratát fejezi ki. Ha elhanyagoljuk egy-egy könyvét, akkor Istennek egy prófétáját vagy küldöttjét nem vesszük komolyan. Ha pedig magát a Bibliát nem olvassuk, vagy nem eleget olvassuk, akkor magát Isten szavát utasítjuk el. Nem csak egy-egy küldöttjét, hanem Istent, úgy ahogy van. Ő szólni akart, mi nem figyeltünk oda rá. Amelyik nap nem vettük elő, azon a napon elhallgattattuk Istent. Pedig neki arra a napra is lett volna mit mondania. Akkor is formálni akart minket. Várt ránk, de mi nem mentünk.

Én magam lelkészként is ezerszer mondtam már nektek és másoknak is, hogy olvasd minden nap. De ezen a héten is volt olyan napom, amikor nem nyitottam ki. Mondogatom a szószékről, már biztosan unjátok is, de én magam sem fogadtam meg. Mindig van valami jól hangzó kifogásom, ami miatt most nem: túl sokat olvastam tegnap, ma inkább pihenek. De hallottam már efféle kifogásokat másoktól is. Régi a Bibliám és nehezen értem. Sosem olvastam még, nem tudom, hogyan kell. Úgysem fogom érteni. Inkább hallgatok egy prédikációt. Az Ószövetség túl kegyetlen. A Biblia elavult. Miért olvasnám, ha eddig is megvoltam nélküle? Ma nincs időm rá. Hallottam a templomban vasárnap, az nekem elég. Most nincs olyan hangulatom, majd este. Este pedig: Fáradt vagyok, inkább lefekszem. Jól hangzanak, igaz? Meg is indokoltuk magunknaok, hogy ma éppen miért nem vettem elő egyszer sem a Bibliát. Mindeközben pedig Istent el is hallgattattam. Nem kellett hozzá sok, elég volt ennyi. Egyetlen jól hangzó kifogás.

Vannak napok, amikor beleolvasunk, de csak úgy kedvtelésből. Olvastuk, de igazán nem vettük komolyan. Nem találtunk üzenetet, ezért inkább letettük. Majd máskor. Pedig csak egy fejezettel kellett volna tovább olvasni. Csak át kellett volna gondolni, hogy miről is szól. Csak annyit kellett volna mondani olvasás előtt, hogy „Istenem, vedd el a bűneimet és küldd Szentlelkedet!” De inkább elhessegettük.

Pedig Isten szólni akart. Akkor is szólt volna, amikor én kifogást gyártottam. Meg volt a lehetőségem, hogy keressem őt, mert Isten lehetővé tette ezt a számomra. Egyszülött Fiát áldozta fel azért, hogy mi megtalálhassuk őt.

Ez pedig reménységgel tölthet el minket. Ahogy tegnap és tegnapelőtt volt lehetőségünk arra, hogy keressük őt, úgy ha Isten is úgy akarja, holnap is lesz rá lehetőségünk és holnapután is. Ha majd egyszer elegünk lesz a kifogásainkból, felkereshetjük őt. Lehetővé tette ezt a számunkra.

Meg akarja szentelni az életünket, hogy neki éljünk. Meg akar minket változtatni, hogy a bűn helyett őt szolgáljuk. Lehetőséget akar adni nekünk, hogy jó úton járjunk. Ez a lehetőség továbbra is nyitva áll, amíg Isten úgy akarja.

Bízhatunk benne, hogyha keressük őt, ha valóban figyelünk rá, és készek vagyunk változni, akkor ő készséges lesz. Annyira természetesnek tűnik az, hogy Isten ajtaja nyitva áll előttünk. Mintha az ő érdeke lenne, hogy keressük őt. Pedig nem az ő érdeke, hanem a miénk. Nekünk van szükségünk rá. Ő pedig készen áll arra, hogy segítsen. Jöjjetek: keressük őt imádságban!

Utóima

Urunk, engedd meg nekünk, hogy most szent színed előtt számot vessünk. Szemünk elhomályosult, a mindennapok hosszú sorában képtelenek vagyunk tisztán látni. Tapasztaljuk, Urunk mulandóságunkat, aggódunk az életünk felől. Szeretnénk, Urunk hasznosak lenni a számodra, de valahogy mindig elrontjuk. Letesszük eléd most életünket, mint piaci árus a portékáit: te becsüld fel kincseinket. Szeretnénk most bölcsességedet kérni, hogy tisztán láthassunk. Letesszük eléd szeretteinket, akiket a te kezedben tudunk. Letesszük eléd elért sikereinket, melyekre büszkén gondolunk. Eléd tesszük le mindazt, amit felhalmoztunk az évek során, minden kincsünket neked ajánljuk. Tudjuk, Urunk, hogy ez nagyon kevés. Tudjuk jól, hogy portékáink hozzád képest értéktelen kacatoknak tűnnek. Letesszük most eléd mégis mindazt, amink van, kezdj vele, amit jónak látsz. Úgyis te fogsz megítélni minket, ha majd el kell mennünk. Hát szeretnénk már most ítéletedet hallani.. Mondd el úgy, mintha már most ítélőszéked előtt állnánk. Urunk, kérünk téged, te formálj minket olyanná, hogy tetszésedre legyünk. Te alakíts át minket, mi pedig megígérjük, megfogadjuk, hogy az életünk igaz hálaáldozat lesz a te dicsőségedre.

Kérünk, áldd meg gyülekezetünket, egész életünket a te dicsőségedre! Légy az elesettek megsegítője, a gyászolók vigasztalója, a betegek gyógyítója. Árva lelkünknek te vagy menedéke! Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk, legyen a tied a dicsőség most és mindörökké. Ámen.

KTGy