Alapige: Zsolt 116.

Kedves Testvéreim!

Hálaadás és fogadalom a zsoltár címe. Nem is lehetne jobb címet adni egy év eleji istentiszteletnek. Hálaadás és fogadalom: visszatekint, miközben nagyon határozottan előre is mutat. Nem tudunk úgy tervezni, hogy közben ne összegeznénk is mindazt, ami mögöttünk maradt. Célok, elhatározások nélkül és jövőkép nélkül azonban igen nehéz nekiindulni az újévnek.

Nagyon különleges képet rajzol elénk a zsoltáros. Nagyon személyes, már-már kicsit csapongó, mégis érezzük, hogy lelke legmélyéről szól az őszinte hálaadás.

A hálaadásnak pedig mindig helye van. A zsoltáros valóságos nehézségekről számol be. Halálfélelemről, kétségbeesésről, haragról. Mindezek nekünk sem távoli érzések. Mindannyian rettegünk valamitől. Ki jobban, ki kevésbé. Mindannyian álltunk már koporsó mellett. Volt, amikor a szívünk szakadt meg, mert gyászoltunk. Volt, amikor együttérzetünk a gyászolókkal és mély fájdalmukra csak hallgatással tudtunk felelni. Volt olyan élményünk, amikor saját magunk emberi halandóságával, esendőségével szembesültünk. Betegség, baleset, vagy éppen egy korunkbeli ismerősünk hirtelen halála felnyitotta a szemünket: nem vagyunk halhatatlanok.

A zsoltáros tovább megy, mert ő nem csak a halálfélelemtől szabadult meg. Volt az életében olyan helyzet is, amikor éppen élni volt nehéz. Felállni és tovább menni: „Igen elesett vagyok.”

A Zsoltáros megvallja, hogy az emberek hazugságai miatt kétségbe esett. Földre került, de nem az emberek lába alá. Isten előtt hajolt meg. Sokszor, amikor rossz dolgok történnek velünk, amikor becsapnak, megbántanak, keresztülgázolnak rajtunk, amikor semmi sem úgy megy, ahogy szeretnénk és színtiszta rosszindulattal szembesülünk, könnyen érezhetjük magunkat a padlón. Kétségbeeshetünk, pánikolhatunk, magunkba roskadhatunk.

Mégsem szabad elfelejtenünk, hogy Isten gyermekei csak és kizárólag Isten előtt hajolnak meg. Ha elesettek vagyunk is, ha úgy érezzük, hogy mélyre kerültünk, Isten előtt vagyunk. Rajtunk, akik a mindenható teremtő Istenhez tartozunk, nem léphetnek át emberek, mégha úgy is tűnik olykor. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” – mondja mennyei Atyánk.

Isten elküldte egyszülött Fiát, aki feláldozta magát a kereszten. Értünk. Áldozatott hozott, hogy kivásároljon minket. Saját tulajdonának nyilvánított. Aki pedig Isten tulajdona, azt egyedül csak Isten alázhatja meg. Felettünk csak Isten ítélkezhet, akármilyen nehéz helyzetben legyünk is. Sosem lesz olyan, amiben ő ne lenne jelen.

Éppen ezért: nincs olyan élethelyzet, amiben ne lehetne hálát adni Istennek.

Valamikor gyerekkoromban egy hittanos nyári táborban hallottam egy történetet egy testvérpárról. A lányok zsidók voltak és elhurcolták őket egy munkatáborba. Ők a munkatáborban is kitartottak hitük mellett és szüntelenül imádkoztak. Ahogy telt az idő, a tábort ellepték a tetvek, ezért a lányok gyönyörű haját leborotválták. Szomorúak és kétségbeesettek voltak, hogy nem elég a szörnyű helyzet, amiben vannak, napról napra egyre többet vesznek el tőlük.

Egyik este hallották, hagy több őr beszélgetett, hogy éjszaka melyik női barakkot fogják meglátogatni. Az egyik őr mondta, hogy menjenek a szóban forgó lányok barakkjába, a többiek viszont mondták, hogy oda ne menjenek, mert valamiért onnan sehogy sem lehet kitakarítani a tetveket. Ezután a testvérpár minden nap hálát adott tetvekért és imádkoztak, hogy még jó sokáig szenvedjenek tőlük.

Minden nehézség ellenére, sőt a nehézségek ideje alatt is, mindig van ok a hálaadásra. Miért? Az első káté kérdés felelet adja meg a választ rá.

Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

„Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok; aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett. Engem a Sátán minden hatalmától megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről; sőt inkább mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia; azért engem Szentlelkével biztosít az örökélet felől, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek.”

Amikor, azt mondja valaki, hogy hisz Istenben, vagy azt, hogy megtért, akkor sokunknak egy vakbuzgó, radikálisan erkölcsös ember jut eszébe. Ha azt kéri valaki, adjuk át életünket Istennek, rögtön az elvárások jutnak eszünkbe, hogy ezután olyan életet kell élnünk, ami nem a sajátunk.

Valóban változnunk kell, valóban fejlődnünk, igyekeznünk kell azon, hogy jobbá váljunk, de Isten mindezzel adni akar és nem elvenni. Meg akar őrizni a halálfélelemtől, meg akar óvni attól, hogy emberek áttaposson rajtunk, hogy emberek előtt kelljen meghajolnunk. Meg akar őrizni a rettegéstől és a félelemtől. Mert ha tudom, hogy van valaki mögöttem, ha tudom, hogy Isten megszabadított és minden hatalommal harcba száll értem, akkor nem kell félnem.

Nem tudjuk, mit fog hozni ez az év. Nem láthatjuk előre, milyen kihívásokkal kell szembe néznünk politikai, gazdasági, járványügyi szinten, mégis nekünk hívő embereknek van miért hálát adnunk. Nem a magunkéi vagyunk, nem egyedül mi harcolunk, hanem Isten harcol értünk és mellettünk, és ő végül mindig győz: és ezért cserébe a Zsoltáros fogadalmat tesz.

Hálaáldozatot mutat be és teljesíti fogdalmát, hogy Ő maga sem hagyja el az Úrat.

Kedves Testvéreim, mi mindent akarunk, amit Isten adni akar, és adni tud. Kellenek az áldások, kellenek a javak, kell az egészség, kell a jó idő, a jó termés, a békesség, de mi magunk mit adunk neki?

Persze mondhatnánk, hogy semmink sincs, amit Istennek adni tudnánk. De ez valóban így van, valóban semmink sincs?

Milyen jó lenne, ha az újévet nem olyan fogadalmakkal kezdenénk, hogy többet fogok mozogni, egészségesebben élek majd, többet leszek a gyerekeimmel, hanem olyan fogadalmakat tennénk, hogy többet fogok bibliát olvasni, jobban kiveszem a részem a gyülekezeti életből, jobban figyelek majd Istenre. Hálát fogok adni mindig. Akkor is, amikor nehéz, amikor nem megy könnyen.

A zsoltáros fogadalmat tesz, de mindezt nem egyedül, hanem a gyülekezt előtt. MKomolyan gondolja, így másoknak is el akarja mondani, amit megtapasztalt: a szabadulást, a szeretetet. Fogadalmat tesz mások előtt, hogy szamon kérhető legyen. Ha valamit nyilvánosan mondunk, akkor az nem csak nekünk szól, hanem mindenkinek, aki hallja. Ijesztőnek tűnik és olykor megrázó is a hitünkről beszélni nyilvánosan, mások előtt. Mégis felszabadító, és szükséges, mert ettől lesz gyülekezet olyan közösség, ahol egymás hite által épülünk.

A 2022-es évben tanuljunk meg hálát adni a nehézségek közepette is. Nézzünk úgy az újévre, mint amely lehetőséget rejt és nem nehézségeket. Tudjuk, hogy nincs olyan baj, ami hatalmasabb, mint Teremtő Urunk. Ne feledkezzünk meg gyülekezetünkről, hiszen egymást kaptunk ajándékul, hogy növekedjünk együtt, egymás hite által.

Végezetül Lackfi János versét hadd olvassam fel, mely rámutat, hogy sokszor a hálaadás egyetlen akadályai mi magunk vagyunk. Így szól:

Mi van ma velem?

Hiszen semmi különösebb bajom,

nem fáj semmim, vagy nem jobban, mint máskor,

nem bántott senki, vagy nem jobban, mint máskor,

nem vettek el tőlem semmit,

az idő sem lehangoló, ha nem is verőfényes,

van mit ennem, innom, kit szeretnem.

Akkor meg mi ez?

Aha, felismerem a mocsok terroristát,

ő a HANGULATOM, alattomosan mérgezi meg

egy-egy napomat, nehogy szabadon és teljesen

el tudjak merülni Isten örömében.

Mit tehetek ellene?

Nekilátok tudatosítani magamban azt,

ami egyébként nyilvánvaló,

csak éppen ilyenkor valahogy

súlytalan lesz, sehogyse tűnik hihetőnek.

Azt, hogy ki vagyok magamnak.

Úgyhogy sorban hálát adok minden

tulajdonomért és tulajdonságomért,

egészségemért és örömeimért,

élményeimért, fájdalmaimért,

kudarcaimért, munkáimért,

kapcsolataimért,

melyek azzá tettek, aki mára lettem.

Még inkább hálát azért,

aki Istennek vagyok,

hiszen már a világ keletkezése előtt

olyan kibírhatatlanul szeretett,

hogy ujjongása szikrát vetett,

arról gyújtotta meg a lelkemet.

Sorsot álmodott nekem,

vezet lépésről lépésre,

felsegít, ha földre zuhanok,

megbánt bűneimet füstté foszlatja,

életeket, lelkeket bíz rám,

hogy segítsek rajtuk szóval,

tettel, imával, áldozattal,

és égi ingatlan örökösévé tett.

Hűsége rendíthetetlen, mint a Himalája,

feloldozása felfoghatatlan, mint a Niagara,

ereje kiapadhatatlan, mint az óceán.

Ahá, mondhatja erre bárki,

szóval ilyesmikkel tuningolom magam,

hogy elfedjem a szomorú valóságot.

Vagy nem.

Inkább feltankolom magam, mint egy kocsit.

Felhúzom, mint egy lendkerekes kisautót.

Feltöltöm, mint egy mobilt.

Felfényesítem magamat, mert ez a sunyi

aljadék, aki az ÉN hangulatom lenne,

azon ügyködik, hogy én szolgáljam őt,

a HANGULATOMAT, és mindent rajta

keresztül nézzek. De ebből nem eszik.

Letisztogatom dolgaimról a szürke nyákot,

amivel bemaszatolta, és felragyoghat

az igazi élet.

Adja az Úr, hogy így legyen! Ámen.

KA, 2022.01.09.

Írj nekünk! Messengerben, vagy emailen: tapolcairef@gmail.com.