Kizökkent

Paptól papnak blog

Írásaink első sorban azoknak szólnak, akik elvégezték a pap tanfolyamot. Ha te még nem… egyébként, csak hogy tudd, te is pap vagy… Szóval pap tanfolyamunkat itt találod.

Felzaklat, megzavar, elmúlik

Különös tapasztalat, ahogy a háborús helyzet, járvány, veszteség az emberszívekben Istenhez nyit ajtókat. De ettől még furcsább, amikor nem így történik. Bekövetkezik a krízis, a szív mégis zárva marad.

Csodálkozásra indít okot a Sátán munkája. Azt gondolnánk, hogy a mellettünk néhány száz kilométerre süvítő fegyverek híre az embereket gondolkodásra késztetik. Az igazság ennél sokkal elkeserítőbb. A filmek, szenzációhajhász híradók világában már “mások” halála sem felzaklató. Történnek az események, a fantáziánk megmozdul. Eltelik néhány nap, a hírek “állapottá válnak”. Járványhelyzet. Háborús helyzet. Ez van, ebben kell boldogulni.

Nem arról van szó, hogy a lelkünk érzéketlenné vált volna a halállal szemben. Egyszerűen csak megtanultuk “filmként” nézni. Igen, a többes szám nem véletlen elírás, magamon is tapasztalom. Egy-egy temetés alkalmán szégyellem el magam, amikor látom a fájdalmat is a halál mellett. Egy-egy hosszabb riportot nézve eszmélek föl, hogy a háború nem film. Amikor megismerem az élettörténeteket, rádöbbenek az emberségre az elmúlásban. A lerombolt ház mögött meg kell látni az embereket, akik addig abban a házban éltek.

A film távoli, az elmúlás az enyém.

Haláltól megtérésig

Különös lelkész-tapasztalat, hogy ma a temetések által jut el a legtöbb ember az egyház kötelékébe. Sok lelkésszel sokat beszélgetve egyértelmű számomra a dolog. Ez persze leginkább azokra a településekre nézve érvényes, ahol korábban nagy gyülekezet volt, ahol vannak “református hívő ősök”. Édesanya, nagypapa még járt templomba, a gyerekek, unokák már nem. Amikor az idősebb nemzedék tagjait az Úr hazahívja, a gyerekek talán tisztességből, talán az elhunyt végakaratából református temetést kérnek. Megtörténik az alkalom, szerettük utolsó földi útjára elkísérték, majd a család egy-egy tagja a temetés hatására Istenre talál. Nem egyszer fordult már elő, hogy a „tékozló fiak” a papa halála után térnek vissza az „atyai házhoz”.

De vajon miért? Vajon máshol nem hallották még, vagy másképp szól az ige? Most viszont a temetésen egy ige megérintette őket, vagy szimpatikus lett nekik a tiszteletes, vagy az ének vonzotta őket vissza?

Az igazság az, hogy nem erről van szó. Az ige szólt korábban is, a lelkész ugyanúgy lelkész vasárnap is, az ige ugyanúgy ige volt a konfirmációkor is, az ének sem hangzik sokkal másképp.

Élethelyzet. Az élethelyzet változott. Valaki elment, aki eddig köztünk volt.

Hiányzik.

Aztán beindul a fantázia. Elment, de mi lett vele? Élt 76 évet, dolgozott, felnevelt, tanított, most viszont nincs többé. Emlékeket hagy hátra, a vagyonát, a szeretteit. Engem hagyott hátra. Mi változott most, hogy anya elment? Valóban ennyi volna az élet? Generációk jönnek-mennek, az élet pedig úgy megy tovább, ahogy eddig, csak nélkülünk? Mi változik majd, ha én is elmegyek? Mit hagyok hátra, lesz-e bármi eredménye a küzdelmemnek?

A halál mindent felforgat, amibe eddig megnyugodhattam. Az élethelyzet megváltozik, a kereső lélekben a hiányérzet hangja felerősödik: miért is dolgozom, miért is élek? Azért születtem, azért dolgoztam, hogy aztán mindent itt hagyjak?

Mindig is ott volt a kétely, mindig is motoszkált az érzés, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik. Most azonban a halál tapasztalatával, a valóság súlyos terhe alatt a lelkem mentőövért kiált.

Ezt nevezi a Szentírás (el)hívásnak. Szól az ige és célba talál. Van egy élethelyzet, ami elgondolkoztat. Van egy ige, ami választ ad rá. Ekkor jön el a válaszút. Van, hogy elég erős volt a hívás. Kíváncsiság ébred, ami az igéhez és kérdésekhez vezet. Az első lépések az új élet felé vezető úton.

Mi van, ha mégsem?

Van persze úgy, hogy mindez csak egy kósza gondolat, ami után uzsgyi vissza a mélybe. „Élj a mának, élvezd az életet, amíg lehet.” „Az élet értelme, hogy élvezzük.” Jól tudjuk, mert átéltük, hogy eltelik az idő, a hiányérzet mégsem csillapodik. Ezer élvezet és öröm után mégiscsak beköszön a keserűség. A Prédikátor könyve sorolja:

Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót. De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság. A nevetésre azt kellett mondanom, hogy esztelenség, az örömre pedig azt, hogy mit sem ér. Majd azt gondoltam ki, hogy borral vidítom magam, de csak úgy, hogy eszemet a bölcsesség vezesse. Oktalan dolgokhoz fogok, hogy meglássam: jó-e az az embereknek, amit véghezvisznek az ég alatt egész életük során. Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, […] Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem, hiszen ez volt a hasznom minden fáradozásomból. De amikor szemügyre vettem minden művemet, amelyet kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt.

Péld 2,1-4.10-12

Hallomásból, vagy üres vallásosságból is lehet várat építeni. A tiszteletes úr erről prédikált. Édesanyám mindig ezt mondogatta. Jönnek a léleknyugtató szavak: „majd az isten(ke) magához fogad”. Persze ezt is csak amolyan emberi logikával. Jönnek az életbölcsességek: „élj úgy, hogy a temetéseden a papnak ne kelljen túl sokat cicomáznia a dolgokat.” Majd ahogy a vége közelít, újabb léleknyugtatás az imádság: „Uram, Uram, segíts meg.” Mert hát miért ne segítene, azért Isten. Bár ne szólt volna Jézus erről:

Miért mondjátok nekem: Uram, Uram – ha nem teszitek, amit mondok?

Lk 6,46

Mi kell ahhoz, hogy a tékozló visszataláljon?

Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.

Lk 15,11-24

Mi kellett, hogy a tékozló visszataláljon? Éhínség. Hiány. Ami addig megvolt, már nincs. Biztonság, kényelem, jólét. Ilyen egy ember elvesztése is. A hiánynak ezer arca van.

Vannak persze, akik (talán ideig-óráig) jól érzik magukat a váju mellett. Üresen, magukra hagyva sem érzik kilátástalannak az életet. Érzik ők, hogy zsákutcában haladnak, de kiutat nem látnak belőle. Nem hiszik el, hogy lehetséges. Hogyan is hihetnék, ha még ízelítőt se kaptak belőle? Emberi próbálkozás, meggyőzés teljesen hasztalan. Van persze úgy, hogy a minta, egy arckifejezés kijózanító, de ha nincs szükség, akkor nincs felocsúdás sem. Őszintén szólva én magam is ide tartoztam, míg meg nem tértem.

Minden ember életében eljönnek azok pontok, ahol felhangzik az „elég volt” segélykiáltása. Ahogy olvassuk a történetben, minden tékozló fiúnál eljön a pillanat: „ekkor magába szállt…” Ő haza is tért. Persze van úgy, hogy nem elég erős a döntés, és fél úton visszafordul. Másnál későn érkezik és már nem talál haza. Egy biztos, egyszer eljön az a pont, amikor az ember válaszút elé áll.

Isten ezért küldi papjait, hogy ez az „elég volt” kiáltás minél hamarabb és minél eredményesebben bekövetkezzen. Nincs annál nagyobb segítség, ennél áldottabb feladat, mint a disznók vájújától utat mutatni hazafelé.

KTGy, 2022.03.04.

Írj nekünk! Messengerben, vagy emailen: paptanfolyam@gmail.com.

Related Posts