A farizeusok pedig kimentek, és elhatározták, hogy végeznek vele. Mivel Jézus tudta ezt, eltávozott onnan. És sokan követték őt, ő pedig meggyógyította mindnyájukat, és megparancsolta nekik, hogy ne fedjék fel, kicsoda ő, hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált: „Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akiben gyönyörködöm! Lelkemet adom neki, és ítéletet hirdet a népeknek. Nem szít viszályt, és nem lármáz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az ítéletet. És az ő nevében reménykednek majd a népek.”

Mt 12,14-21

Kedves Testvérek! A Bibliában vannak érdekesebb és kevésbé érdekes szakaszok. Ez most inkább az utóbbi. Legalábbis első látásra annak tűnik. Bevallom, amikor olvastam a mai napra kijelölt szakaszokat, fel sem tűnt. Elolvastam, rendben, lássuk a többit. Később, amikor újra elolvastam, eszméltem fel, hogy ez a szakasz mégsem olyan jelentéktelen.

Mi is történt tulajdonképpen? Jézust a farizeusok el akarják tenni láb alól, ezért ő otthagyja őket. Mintha tartana tőlük. Jézus kimegy, és sokan mennek utána. Jézus aztán betegeket gyógyít és a lelkükre köti, hogy ne híreszteljék a gyógyulások tényét. Mintha tartana a hírnévtől. Mintha Jézus óvatos lenne. Ebben a néhány versben látszólag ennyiről van szó.

Jézus az engedelmesség példája

Legalábbis számunkra ennyi jön le első olvasatra. Csak hogy ez csak a látszat. Máté fedi fel a történtek igazi értelmét, hogy Jézus egyáltalán nem óvatoskodik. Szó sincs félelemről, vagy ilyesmiről. Jézus csak húzza az időt. Ez pedig nagy különbség. Nem odázza a passiót, nem halogatja a dolgot, hanem itt valami egészen más történik. Húzza az időt, mert még Isten mást akar. Jézus ismeri az Atyát, és ő még időt hagy.

Micsoda engedelmesség. Én Jézus helyében biztos hogy nem így álltam volna hozzá. Vagy azt mondtam volna, hogy legyen meg minél hamarabb, essünk túl rajta. Vagy azt mondtam volna, hogy ej ráérünk arra még. Nem, Jézus mértani pontossággal időzít. Abban a sorrendben, és úgy cselekszik, ahogy az Atya mondta a számára.

Honnan veszi ezt Máté? Ézsaiástól. Ézsaiás könyvében ugyanis olvasunk valakiről, aki Isten ítéletének szerez érvényt. Aki beteljesíti az igéket, amiket Isten mondott. Sci-fi regényekben olvasni amolyan „bevégzőkről”, akik amolyan adóbehajtók módjára elintéznek dolgokat. Vagy a gengszterfilmekben látni ilyen figurákat, akik behajtják a tartozást. Lezárják a kérdéseket vagy így, vagy úgy. Persze Ézsaiásnál ez a titokzatos figura nem pont ilyen. Itt nincs semmiféle tartozás, vagy uzsorakamat. Isten eldönt dolgokat, ő pedig végrehajtja. Percre, sőt másodpercre pontosan.

Jézust így látjuk az evangéliumban. Mintha előre tudná, mi fog történni. Sőt, mintha pontosan tudná, hogy mindennek mikor kell bekövetkeznie. Ha nincs még itt az ideje, visszavonul. Ha kell, húzza az időt. Háttérbe vonul, titkolózik és bujkál a farizeusok elől. Később meg, az ünnepre a kezébe veszi az ostort, mert eljött az idő. Felborítja az árusok asztalát, nyilvánosan megszégyeníti a főpapot, felhergel gyakorlatilag mindenkit. Istennek ugyanis ezekre az időpontokra ez volt az akarata.

Egy külső szemlélő számára persze Jézus narcisztikusnak tűnhet. Egyszer megbújik, máskor meg nyilvánosan megszégyeníti a farizeusokat. Csakhogy ez egyáltalán nem érzelmi kilengés Jézus részéről. Sőt, éppen ellenkezőleg. Hogy olvassuk? A Gecsemáné kertben úgy imádkozik, hogy „a te akaratod legyen meg”, majd átadja magát a katonáknak.

Jézust úgy látjuk a leírásokban, mint aki pontosan tudja, mit tesz. Sőt, mintha minden előre meg lett volna írva, Jézus mindent így cselekszik. Engedelmesen alávetette magát Atyja akaratának. Nem szegült ellen még akkor sem, amikor földi édesanyja kérlelte rá. Mindvégig hűséges maradt, és pontosan betartotta az időpontokat, amik előre meg voltak írva a számára. Nem ült fel a tanítványok hízelgésének, hogy „ez nem történhet meg veled”. De, bizony, ez fog történni, mert az Atyám ezt akarja. Pétert még ördögnek is nevezi, hogy kísérti, sőt szembeszegülésre bíztatja őt Atyjával szemben. Csak van más út, csak nem így gondolta, ennek nem kell így lennie. De, bizony így kellett lennie. Eldöntetett már a világ kezdete előtt.

Jézus igaz példakép a számunkra, mint ember az embereknek.

Jézusról általában úgy beszélünk, mint Megváltó. Ő volt az, aki szenvedett és meghalt értünk, majd feltámadt a halottak közül. Ez azonban nem minden. Jézus ember is volt, itt élt a földön. Ő is felkelt minden reggel, csipás szemmel. Ő is éhes volt és estére elfáradt. Fájt a feje, rosszkedvű volt, vagy éppen nem bírt ébren maradni. Neki is voltak érzései, sírt és nevetett a tanítványaival együtt. Ember volt, hús-vér ember, pont úgy, mint mi, csak a bűnt vette ki a képletből. Ugyanúgy beszélgetett az Atyával, ahogy mi tehetjük. Úgy imádkozott, úgy dolgozott, ahogy mi is, a két kezét használta.

Gyakran ábrázolják Jézust úgy, mintha fényes sugarakat vetett volna, de ez tévútra vezet. Jézus nem volt zseblámpa, és nem is volt foszforeszkáló ruhája. Nem szabad őt idealizálnunk, mintha valami földöntúli lény volna.  Lássuk Jézust úgy, ahogy a tanítványok látták: hús-vér emberként.

Ő egyszerre a Megváltónk, de egyszerre példaképünk is. Ő a mi egyetlen Mesterünk. Közel áll hozzánk, ismeri érzéseinket, mert ő maga is átélte. Tudja, milyen a kísértés, ismeri a félelmet és a szomorúságot.

Jézus példát mutat nekünk, hogyan kell embernek lennünk. Példa a számunkra, hogyan higgyünk. Ő a leckénk engedelmességről; bizalomról és könyörületről. Jézus példaképünk arra nézve, hogy forduljunk Istenhez. Nem véletlen, hogy imádkozni is tanította az övéit. Ráhagyatkozott Atyja akaratára, sosem kérdőjelezte meg. Embertársaival viszont vitába szállt. Az Atya akarata volt számára mindig az első. Ha valaki ennek az akaratnak ellentmondott, Jézus sosem hagyta szó nélkül. Érvelt, próbálta meggyőzni a kortársait, akik okosabbnak gondolták magukat nála. Ismerte az embereket, mindenkinek tudta, mit kell mondania. És ő nem a népszerűségre hajtott, vagy megbecsülésre. Csak szolgált. Mindenkinek azt mondta, amire akkor épp szüksége volt. Nem kertelt, kimondta, amit kellett. Sosem próbált meg kibújni a felelősség alól. Mindezt Atyja akaratára nézve tette.

Végül némán tűrte, hogy megkínozzák és keresztre szögezzék. Atyja akarata az volt, hogy ő hordozza el a mi bűneink terhét. Ő pedig alávetette magát ennek az akaratnak. A történet további fejezeteit már jól ismerjük.

Jézus tehát példát ad nekünk az engedelmességre. Nekünk persze már nem kell bűnhődnünk, mert ő már megtette. De mi is, akik hiszünk benne, engedelmességgel tartozunk Istennek. Pál így fogalmaz: „Krisztus azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” Az a feladatunk tehát, hogy úgy éljünk, mint akik nem hiába kaptuk Isten kegyelmét.

A ráhangolódás célja megtalálni Isten akaratát az életünkre nézve.

Jézus majdnem ugyanolyan ember volt mint mi, csak a bűn hiányzott az ő életéből. Ez a különbség köztünk és közte. Jézusnak nem volt tehát szüksége megtérésre, bűnbánatra, nem volt szüksége arra, hogy Isten visszafogadja, mert hogy ő sosem pártolt el tőle.

Nekünk azonban minderre szükségünk van. Minket Istennek újra magához kell csatolnia. Kinek-kinek az életében ez megtörténik. Szükségünk van arra, hogy Isten a helytelen útról áttegyen minket a helyes útra. Megtisztítsa a látásmódunkat és visszaadja nekünk életünk célját.

Van erre a teológusoknak egy különleges kifejezése. Úgy mondjuk ezt, hogy elhívás. Általában az elhívás alatt egyházi szolgálatra gondolunk. Az a kifejezés azonban sokkal többet jelent.

Elhívni. Ez a szó feltételezi, hogy valahonnan elhívott. Mintha álltunk volna a buszmegállóban, és valaki egy kocsiból kiszólt volna, hogy gyere, elviszlek. Elhívott a kocsijába a buszmegállóból. Persze ez nagyon egyszerű példa. A mi elhívásunk ennél sokkal részletesebb és bonyolultabb is ennél.

Jézust ugye Istennek nem kellett elhívnia, mert ő már eleve a kocsiban ült. Neki csak küldetése volt. Isten akaratát vitte érvényre, azt töltötte be.

Isten minket sem csak úgy céltalanul hívott el magának. Mindig ad hozzá célt is, hogy hogyan éljük az életünket, mit akarjunk elérni, mi legyen életünk értelme. Isten azt a célt adja számunkra, mint amit Jézusnak is adott, hogy kövessük az ő akaratát. Hogy legyünk engedelmes szolgái Istennek. Hogy rá hallgassunk és tőle várjunk útmutatást életünk minden pillanatában.

Szó volt arról, hogy Jézus engedelmes volt. És arról is beszéltünk, hogy számunkra ő a példakép az engedelmességre. Rendben, ez világos. De engedelmeskedni csak úgy lehet, van mire hallgatnunk, ha van cél, amit el kell érnünk. Ha pontosan megmondják nekünk, hogy mit kell tennünk. Mert egyébként honnan is tudhatnánk, hogy mi az, aminek engedelmeskednünk kell?  Mi az a parancs, vagy útmutató, amihez hűnek kell maradnunk.

Talán szokatlanul hangzik, de a Biblia önmagában kevés. Nem arra gondolok, hogy hiányos volna, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak más korban született, másképp gondolkoztak az emberek. Kétezer évvel, vagy még régebben írták. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy megértjük. Jézus korában sem volt magától értetődő. Gondoljunk csak arra a megannyi vitára, ami Jézus korában zajlott. A farizeusok hittek a feltámadásban, a szadduceusok nem. Pedig ugyanazt a Bibliát olvasták. Még akkor sem, Jézus korában sem volt egyértelmű, mit és hogyan kell érteni.

Jézus ebben is példát ad a számunkra. Egyrészt jól tudjuk, hogy Jézus nagyon jól ismerte az írásokat, az Ószövetség legtöbb könyvéből idézett is. Ezen felül pedig mindennapos, sőt folyamatos kapcsolatban volt az Atyával. Innen merített. Imádságaiban ráhangolódott Istenre. Kapcsolatban élt vele. Figyelt rá, sőt számára csak ő volt a lényeges. A kortársaira is csak annyiban figyelt, hogy segítsen nekik. Mindent, kivétel nélkül Istentől várt. Nem foglalkozott a nép véleményével, nem akart kitűnni a tömegből, nem lármázott az utcán, ahogy olvassuk. Ő csak az Atyára figyelt, rá koncentrált, az ő akaratának szentelte az életét.

A Biblia olvasásához szükség van arra, hogy Istenre hangolódjunk. Ha nem rá figyelünk, akkor a Biblia szavait könnyen félreérthetjük. Ez volt a farizeusok legnagyobb hibája: bár kívülről tudták a Szentírás szövegét, mégsem voltak képesek meglátni, hogy mit akar Isten tőlük, hogy mit kell tenniük.

Jézus tehát a mi Megváltónk, de egyúttal példaképünk is.

Ő a Mester, mi pedig a tanítványai. Megmutatta számunkra, hogyan kell engedelmeskednünk, hogyan éljünk. Megmutatta számunkra, hogy az elhívásunkat hogyan töltsük be. Példát adott számunkra, hogy Istenre figyeljünk, mint ő. Ha az ő nyomában járunk, az üdvösség útján, Isten akaratának útján, így lehet részünk Isten országában. Így lehet boldog életünk Istenben, akié a hatalom mindenekfölött. Adja az Úr Szentlelkét a számunkra, hogy követni tudjuk őt! Ámen.

Írj nekünk! Messengerben, vagy emailen: tapolcairef@gmail.com.