Protestáns

A reformációra emlékezhetünk, immár 503. alkalommal. Protestáns őseinkre, akik egy cél érdekében elkötelezték magukat. Hajlandók voltak kiállni egy ügy mellett, ami szemet szúrt másoknak. Hajlandóak voltak magukra vonni környezetük megbélyegzését. Nem feketebárányok voltak ők, hanem hitvalló tanúk.

A reformáció alapvető hitelvei a gyakorlati egyházi életre vonatkoztak. Elegük volt a pápák fékezhetetlen hatalmából. Megelégelték, hogy olyan döntéseket hoznak felettük, amivel messze nem értettek egyet. Azokból lettek protestánsok, akik meghallották hívő társaik őszinte aggodalmát. Mert ha Krisztus Egyházában nem mennek rendben a dolgok, akkor tenni kell: „Semper reformari debet.” Mert Krisztus egyháza csak megújulva létezhet.

500 éve sem volt több eszköz Isten megújulást munkáló kezében, mint egy maroknyi fiatal, még érző szívű próféta. Egyikőjük kezében kalapács, mások kezében toll és papír. Nem kellett hozzá zsinati határozat, sem uniós támogatás. Nem kellett hozzá a „bölcs vezetők” hozzájárulása, de még megakadályozni sem lehetett tiltó határozatokkal.

A gyakorlati kérdések vitték előre a reformáció ügyét. A pápa és az egyház hatalma ellen léptek fel ők. A Szentírásért éltek-haltak reformátor őseink. Ma viszont nem az egyház az ellenség. Sokkal alávalóbb eszköz van a Sátán kezében: a közöny és az önérdek. A Szentírást megint marginalizáltuk, csak éppen most nem az egyház vezetői, hanem mi magunk tettünk így. Ma nem az elvekkel van a gond, hanem az egyház hathatósságával. Mert a Bibliától való távolságunk miatt Isten ereje is megfogyatkozott bennünk. Persze az evangéliumot hirdetjük hétről-hétre, de valóban élünk a kulcsok hatalmával? Hála legyen az Úrnak, hogy csak bennünk fogyatkozott meg az ő ereje. Mert hatalma végtelen, ereje felülmúlja a mi kishitűségünket is.

Elvesztettünk valami nagyon fontosat, amit reformátor őseink még birtokoltak: a megújulás képességét. Igen, felismerjük a hibáinkat, a fogyó gyülekezeteinket, az egyháztagok passzivitását. Meglátjuk olykor, hogy a hitoktatásunknak nem sok hasznát véljük felfedezni a gyakorlatban. Mégis ódzkodunk az egyházfegyelemtől, félünk kimondani, hogy Isten egyházához nem tartozhat akárki. Mert mi van akkor, ha az embereket elriasztjuk a közösségeinktől? Ezért kényünk-kedvünk szerint vagyunk a közösség tagjai, így már szó sincs arról, hogy közös felelősségünk Isten Országának hirdetése lenne. Krisztus Egyháza vagyunk. Csak két dolgot vesztettünk el: Krisztus tanítványainak fiatalos erejét és hathatósságát; és az egységet, mely valahol a közös felelősségünk menüpont alatt veszett el.

Vajon ki mer-e állni ma valaki a nyilvánosság elé, hogy hathatós választ keressen égető kérdéseinkre? Vállalva a megbélyegzést vagy a meg nem értést. Közösségként tudunk-e protestánsok (tiltakozók) lenni, ha a Szentírás elhalványulni látszik közöttünk? Talán csak két válasz létezik: elvesztjük keresztyénségünk lényegét, a hűséges kiállást, vagy vállaljuk a (biblikus) látásmódunkkal járó megaláztatást. Ér-e annyit számunkra a Szentírás, hogy anyagi nehézségekkel kelljen miatta szembe néznünk? Isten ügyében hajlandóak vagyunk-e szembenézni egyházunkkal, hogy annak mégis a javát mozdítsuk előre? (Hajlandóak vagyunk feladni saját érdekeinket, hogy ezzel a Szentírást kövessük?)

Ki dönti el, hogy Isten akaratát mi mozdítja előre? A pápa válasza, a zsinat ajánlása, vagy saját Biblia-értelmezésünk? A reformátoroktól is hangozhatna a kérdés. A választ pedig az azóta eltelt 500 év adta meg. Volt egy szerzetes-pap, aki egy sötét toronyszobában a Szentírást olvasta. Mozgalma pedig azóra tart.

Ki tudhatná a jelenben, hogy ki-ki Isten ügyét vagy saját önző látásmódját munkálja? A válasz talán most is csak a következő 500 esztendőben található. Isten mégis parancsot adott, hogy a róla nevezett egyház kizárólag az ő akaratát szolgálja.

Ezért „Semper reformari debet.” („Mindig reformálni kell.”)

KTGy

Írj nekünk! Messengerben, vagy emailen: tapolcairef@gmail.com.

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.