Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Bétfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus előreküldte két tanítványát, és ezt mondta nekik: Menjetek az előttetek lévő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt. Oldjátok el, és vezessétek hozzám! Ha valaki szólna nektek, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat. Ez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: „Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, aki alázatos, és szamárháton ül, igavonó állat csikóján.” A tanítványok pedig elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig felült rá. A sokaság az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Az előtte haladó és az őt követő sokaság pedig ezt kiáltotta: Hozsánna Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban! Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: Kicsoda ez? A sokaság ezt mondta: Ő Jézus, a galileai Názáretből való próféta.

Azután Jézus bement a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, és ezt mondta nekik: Meg van írva: „Az én házamat imádság házának nevezik”, ti pedig rablók barlangjává teszitek. Azután vakok és sánták mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket. Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltozták: Hozsánna Dávid Fiának! – haragra lobbantak, és így szóltak hozzá: Hallod, mit mondanak ezek? Jézus pedig így válaszolt nekik: Hallom. Sohasem olvastátok: „Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet”?

Erre otthagyva őket kiment a városból Betániába, és ott töltötte az éjszakát.

Mt 21,1-17

Kedves Testvéreim! Virágvasárnap van. Nagyon különös ünnep ez a mai. Látjuk Jézust, amint szamárháton, hatalmas tömeg gyűrűjében, pálmaágakkal és ruhákkal borított úton bevonul Jeruzsálembe. Elképzeljük, amint az őt ünneplő ember között vonul. Elképzeljük, ahogy Jézust körülujjongják az emberek. Gyógyít betegeket, körülállják őt, hallgatják, rajonganak érte. Majd azt látjuk, ahogy Jézus bemegy a templomba, és a hatalmas tömegben elkezdi felborítani a pénzváltók asztalait. Elképzeljük a pénzek csörrenését, a kétségbeesett árusok dühös ordítását. Szinte előttünk van az egész.

De van egy valami ebben a történetben, amiről általában meg szoktunk feledkezni. Az utolsó mondatról gyakran megfeledkezünk: „Erre otthagyva őket kiment a városból Betániába, és ott töltötte az éjszakát.” A lenyűgöző bevonulás és a forradalmi templomtisztítás után Jézus otthagyott mindent és mindenkit, és egy közeli kisvárosba ment éjszakára.

Ez, kedves Testvéreim, a virágvasárnapi csönd. Jézus elfáradt a nagy nap után. Mennyi minden történt, kijár tehát a pihenés. Legalábbis számunkra így tűnhet. Úgy tűnhet, hogy Jézus sikeres ember, akit sokan szerettek, sokan követtek. Úgy olvassuk ezeket a szavakat, mintha Jézus a jól megérdemelt pihenését egy kis vidéki szálláson tölti el. Ezek mögött a szavak mögött azonban van valami más rejtőzik.

Azt olvassuk, hogy „otthagyta őket”. Hátrahagyta az embereket, akik bálványozták őt. Mondhatnánk akár úgy is, hogy Jézusnak elege lett. Elfáradt.

Mi ez a hely, Betánia, ahová Jézus ment? Egy kisváros, Jeruzsálemtől nem messze. Ez a kisváros végigkíséri Jézus életét. Sőt később, a feltámadás után is visszatér ide. Több tanítványa élt ott, mint például Lázár, akit Jézus feltámasztott. Bethánia az a csöndes kisváros, ahol Jézus otthonra talált. Ahová visszavonulhatott, ahol nyugodtan és békességben álomra hajthatta a fejét. Kiszakadhatott az ünnepre érkező több ezres tömegből, elrejtőzhetett a folyamatos veszély elől, egy nyugodt, barátságos kisvárosba.

Betánia jelképezi számunkra Jézus nyugalmát a szenvedései között. Mint fedél a nagy esőben. Azért fontos, hogy odafigyeljünk erre a településre, mert egyébként félreértenénk a virágvasárnap eseményeit. Azt gondolnánk, hogy Jézus élvezte az ünnepet, örült a sok embernek. Pedig nem így volt, nem örült a reflektorfénynek, a nagy hírnévnek. Pedig Jézus nem népszerűségre törekedett, amikor bevonult Jeruzsálembe. Nem sikerre és nem nyilvánosságra éhezett.

Atyja akaratát vitte véghez, semmi többet. Számtalanszor látjuk, hogy Jézus szomorú, sőt dühös is a tömeg hitetlensége miatt, az emberek bűnei miatt. Például amikor megtisztítja a templomot: „Az én házamat imádság házának nevezik”, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” Ezek a szavak sem arról árulkodnak, hogy ő a népszerűségre vágyott volna.

Jézus mindvégig Atyja akaratát követte. Alávetette magát Istennek. Minden egyes tettével a rá vonatkozó ígéretek sora teljesedett be. Úgy tett mindent, ahogy előre megírták róla a próféták.

Ha belegondolunk, így egészen más megvilágításba kerül a virágvasárnap. Felejtsük el a diadalittasan bevonuló hadvezér-Jézus arckifejezést, amit gyakran a festmények vagy filmek ábrázolnak. Lássuk meg az események mögött a Megváltót, aki hűségesen halad a kereszt felé. Lássuk meg, hogy Jézus szenvedett a tömeget látva. Talán sajnálta őket értetlenségük miatt, talán látta előre, hogy néhány nap múlva ugyanez a tömeg fogja megfeszítését kérni a helytartótól. Jézus nem volt naív, jól látta, hogy mi lakik az emberekben, ahogy olvassuk is: „Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat,”

Súlyos teher lehetett ez a számára. A tömeg, akik hozsannázva fogadják őt. A tanítványok, akik leterítették előtte felsőruhájukat. A felbolyduló Jeruzsálemet, a pletykákat, az emberek reménykedését.

Jézus látja, mi lakik a szívekben. Ismeri minden egyes gyermekét. Látja vétkeket, jól ismeri a kétségbeesést és a tudatlanságot. Pontosan tudta, hogy mi fog történni, és hogy el fogják árulni őt.

És végül hová lett ez a tömeg, akik Jézust éltették? Mi történik? Eltelik néhány nap, és a hozsannából „feszítsd meg” lesz. Beteljesednek próféciák, történnek csodák, de mindebből a „tömeg”, a tanítványok nagy serege semmit sem ért. A hozsannázó tömeg úgy tűnik fel, mint díszlet, Jézus keresztje felé. Fogalmuk sincs arról, hogy mi is történik. Nem ismerik Jézust, nem ismerik az Atyát sem, ahogy maga Jézus is mondta róluk.

Könnyű félreérteni virágvasárnapot. Könnyű elképzelni az ujjongó tömeget. Legszívesebben mi is odaállnánk, levennénk a pólónkat, és lengetnénk Jézus előtt. Szeretnénk együtt vonulni a tömeggel. Gyakran szoktuk emlegetni a tömött templomot egy-egy nagy ünnepen, vagy a régi időkben.

Mert szeretjük a tömeget, szeretjük érezni, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Így érezhették magukat a tanítványok is. Sokan vagyunk, most végre sikerülhet. Így érezzük mi is: milyen jó lenne, ha nem lenne szabad hely a templomunk padjai között. Milyen jó érzés is lenne, ha érezhetnénk, legalább csak egy-egy óráig, hogy sokan vagyunk, hogy tömve a templom.

Milyen jó érzés volna, ha a szomszédaink velünk együtt jönnének el a templomba, Jézus ünnepelni. Ha a gyermekek, az unokák velünk együtt hinnének. Ha végre meglátnák, hogy mi miért járunk. Ha jönnének a fiatalok tömegével. Szívünk mélyén erre vágyunk: erőt, lelkesedést, nagy tömeget, jobb világot, könnyebb életet. Igen, valami ilyesmit érezhettek a tanítványok, amikor látták, hogy a Mesterük, akit ők hónapok óta követnek, végre eléri a célját. Végre bevonul Jeruzsálembe, megdönti a császár uralmát, felszabadítja a népet. Végre vége lesz a szenvedésnek, és eljöhet a béke korszaka. Milyen csodálatos érzés lehetett a számukra, hogy a tömeg királyként üdvözli az ő Mesterüket, aki számukra oly kedves.

Csakhogy nem így lett. Félreismerték Jézust, és nem értették azt sem, hogy miért jött a földre. Ők hadvezért, szabadságot és dicsőséget korszakot vártak. Helyette a tanítványok azt látták, ahogy Jézust megkorbácsolják, halálra ítélik, és a keresztet cipeli a hátán.

A virágvasárnap egy csalóka ünnep. Jézus királyságát hirdeti, csak hogy ez a királyság nem e világból való. Jézus csodáit hirdeti, csak hogy ezek a csodák nem emberiek. Jézus nagyságát hirdeti, csak hogy ez a nagyság nem mérhető számokban. A Szentlélek erejét hirdeti, csak hogy ez az erő nem a miénk, ajándékba kapjuk.

A történelemből jól tudjuk, hogy Jeruzsálem sosem tért meg. Bár a Római Birodalom felbomlott, a zsidó nép mégsem lett szabad. A templomot lerombolták, azóta sem épült újjá. De már amikor Jézus bement a templomba és kiűzte az árusokat, ezek az árusok másnap ugyanúgy folytatták tovább. Semmi sem változott. Sőt, talán már akkor, amikor Jézus otthagyta őket, már akkor visszaállították az asztalokat, és adták-vették a portékáikat tovább. Mintha mi se történt volna. Nyeltek egy nagyot, talán dühösek voltak, fel voltak háborodva, hogy ki ez a Jézus, aki ordibált velük, de hát a pénz az pénz.

Jézus tanította a jeruzsálemieket. Megtértek, meggyógyultak sokan, majd jött a péntek, és a nagy lelkesedésből végül semmi sem maradt. Ha látjuk a későbbi éveket, Jeruzsálem mindvégig hitetlen maradt. Csak néhányan voltak a több ezres városban, akik kitartottak Jézus mellett. A többség elpártolt. Pedig milyen örömmel fogadták!

Virágvasárnap ünnepe figyelmeztet bennünket, keresztyéneket. Figyelmeztet bennünket, hogy ne essünk abba a hibába, amibe a tanítványok beleestek. Ne gondoljuk, hogy hatalmas tömegek hittek Istenben. Ez csupán a látszat. Persze voltak olyan időszakok, akár Magyarország történelmében is, amikre úgy emlékezünk, mint „nagy ébredések”, vagy „az erős egyház kora”, de ha jobban a mélyére nézünk a történelemnek, megláthatjuk, hogy a látszat gyakran félrevezető. Gondoljunk csak az államalapítás korára. Történészek szerint a magyarok többsége még a keresztyénség felvétele után száz évvel sem lett igazából keresztyénné. Egyházunkban is úgy tekintünk egy-egy időszakra, hogy az volt a hit kora, csakhogy ez is csupán a látszat. Attól, hogy sok ember mondja magát keresztyénnek, Isten országa még nem feltétlen gyarapodik üdvözülőkkel. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a „keresztyén országunk”nak csupán tizede jár bármilyen keresztyén templomba vasárnaponként, és a lakosság fele egyáltalán nem tartozik semmiyen felekezethez sem.

Nem szabad tehát abba a hibába esnünk, amibe a tanítványok. A hozsannázó tömegben menetelve azt gondolhatták, hogy máris eljön Isten királysága. Aztán néhány nap elteltével keresztre feszítették a Mesterüket, akik ők annyira reménykedtek.

Persze jól tudjuk, hogy mi következett. Jézus feltámadt a halálból. De a tanítványok még ezek után is inkább visszamentek halászni. Visszagondolva az ötezer ember megvendégelésére gondolhatták, hogy „bezzeg, amikor Jézus még velünk volt”. És inkább feladták a harcot.

Virágvasárnap figyelmeztet bennünket, hogy Jézus királyságát nehogy félreértsük. Lássuk be, hogy Jézus sosem diadalmenetről beszélt, hanem küzdelemről, szenvedésről, megpróbáltatásokról. Nem valami népszerű dolog ez, ami annyira kelendő volna.

Jézus ugyanis nem azért jött, hogy ezrek hozsannázzanak előtte, hanem azért, hogy az életét adja értünk. Ne feledjük, hogy már életében százak hagyták el azért, mert a tanítása nem volt népszerű. Elhagyták őt annyian, mert csalódtak benne, mert azt várták, hogy vele az élet csupa diadalmenet lesz.

Ne legyünk hát Jézus csüggedt tanítványai! Ne gondoljuk, hogy attól lesz jó az egyházunk, ha tömegek látogatják az istentiszteleteket. Igen, milliónyi ember jár téves úton, és sokkal többen vannak, mint ahányan mi vagyunk. Ne képzeljük, hogy régen könnyebb volt, mert ez önáltatás volna. A keresztyének mióta a keresztyénség fennáll, mindig kisebbségben voltak. Jézus szolgáinak minden korban a Sátán ellen kellett küzdeniük. Akkor is, amikor látszólag a világ pálmaágakat lengetett, és akkor is, amikor mindenki ellenünk támadt.

Virágvasárnap eseményei figyelmeztetnek bennünket, hogy ne vágyjunk emberek megbecsülésére és földi dicsőségre, mert Isten országa nem e világból való. Ahogy Jézus is mondta a tanítványainak: „Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem a világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ.” Legyünk hát rá büszkék.

Legyünk rá büszkék, ha leszedték a városban kitett posztereinket. Legyünk büszkék, ha a kiadványainkat kukába dobják. Legyünk büszkék arra, ha gúnyolnak minket azért, mert templomba járunk. Legyünk büszkék arra, ha félreértenek, ha kirekesztenek, ha megvetnek, ha kinevetnek minket a hitünkért, mert ez azt jelenti, hogy Jézushoz tartozunk. Az érte vállalt szégyent Isten végül dicsőséggé formálja.

Ha egyedül érezzük magunkat hitünkben, adjunk hálát Istennek megtartó kegyelméért és szolgáljuk őt tovább, fáradhatatlanul. Egy pillanatra se csüggedjünk, mert jól tudjuk, hogy a mi országunk nem e világból való. Akkor is szolgáljuk őt, ha eredménytelennek érezzük magunkat. Ne csüggedjünk akkor sem, ha az egyház tagjaiban, vagy akár egymásban is csalódunk. Emlékezzünk vissza Jézus elhagyatottságára, amikor még a tanítványai is elhagyták őt. Legyünk részestársai Jézus szenvedésének, mert ez az ára annak, hogy néhány lelket megmenthessünk az örök életre.

Inkább szolgáljuk őt, keresve az Atya akaratát. Tekintsünk Jézusra, aki sosem adta fel. Aki minden nap visszament még úgy is, hogy tudta milyen veszély fenyegeti. Tanította az embereket, gyógyította a betegeket, vezette tanítványait, egészen kereszthalála napjáig. Az ő kitartása adjon számunkra erőt, hogy ne adjuk fel a harcot akkor sem, ha kétségek gyötörnek. Hogy együtt mondhassuk Jézussal: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.”

A mi Urunk, Jézus Krisztus adjon erőt ehhez a szolgálathoz! Ámen.

Utóima

Urunk, Jézus. Tanítványaid vagyunk. Azért jöttünk színed elé, hogy hálát adjunk neked. Köszönjük igéd üzenetét. Köszönjük, hogy te nyitogatni akarod szemeinket. Köszönjük neked, hogy nem akarsz minket sötétségben hagyni. Hálásak vagyunk azért a kegyelemért, hogy rólad tehetünk bizonyságot törékeny életünkkel. Köszönjük, hogy nevedet hordozhatjuk. Kérünk, nyisd fel szemeinket, hogy jobban láthassunk. Engedd megértenünk országodat, taníts minket akaratod teljesítésére.

Kérünk téged, áldd meg gyülekezetünket. Te légy azokkal, akik nehéz terheket hordoznak. Magasztalunk téged megtartó szeretetedért, hogy itt lehetünk. Kérünk még tőled időt, hogy jobban szolgálhassuk szent nevedet. Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk, hallgasd meg imádságunkat! Ámen.

2022.04.10. KTGy