Eleve elrendelés

A predestináció közismert tana közel áll hozzám. Gyakran forgattam Kálvin, vagy más szerzők műveit, keresve e tan lényegét. Nem ígérem, hogy sikerült a végére érnem. Ez az írás inkább amolyan útjelző.

A reformáció köztudottan a kezdetekhez nyúlt vissza, mind tantételekben, mind látásmódban. A Bibliához való visszafordulás, az egyházatyák tradíciója, az őskeresztyénség példáinak követése végigvonult a 16. század megújulási törekvéseiben. Maga Kálvin János is előszeretettel idézte az ókeresztyén írókat, köztük pedig legtöbbet Augusztinusz egyházatyát. Bár Kálvin tantételei között nem kifejezetten hangsúlyos az eleve elrendelés tana, kortársai, ellenségei talán legtöbbet ezt a Biblián alapuló tantételét kritizálták.

Saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy minden ember más tulajdonságokkal rendelkezik. Vannak olyanok, akik hirtelen haragúak, mások békésebb természetűek. Vannak, akik életükben nagy gazdagságot szereznek kemény munkával, nagy tehetséggel, mások hatalmas örökséget kapnak, ölükbe hullik a vagyon. Valaki képes minden körülményei ellenére boldognak lenni, más meg kényelmes élete unalmában csak panaszkodik. Valakinek megadatik a felismerés, hogy Isten mindenek felett Úr. Mások gúnyolódva néznek a hívő emberre. Vannak gyülekezetek, melyeknek kiváló vezetői vannak. Épülnek a Szentlélek ereje által hitben, növekednek számban és Jézus megismerésében. De vannak más gyülekezetek, ahol vak vezet világtalant. Bukott életű lelkipásztorok ellehetetlenítik gyülekezeteiket. Valaki egész életét a templompadokban tölti, mégsem kapja meg az élő hit ajándékát, más meg halálos ágyán megtérve üdvösségre jut. Vajon miért nincs egyenlőség?

A predestináció tanának kritizálói legtöbbször ezt a kérdést szegezik felháborodva hozzánk, vagy talán magához Istenhez. Ez lenne hát az isteni igazság? Hogy egyeseket kezdettől fogva kárhozatra rendelt, másoknak pedig üdvösséget adományoz? Sokan azt mondják, hogy Isten mindent lát, így tehát látta előre, ki hogyan él, és ezért az ember érdemei alapján adja az üdvösséget. Ha Isten az idő felett is Úr, képes látni előre, hogy az ember hogyan fog cselekedni. Ezért sokan az eleve elrendelést „előre látásnak” nevezik. Meggyőző érvelések.

Egyetlen egy gond van ezekkel. Hogy emberi igazságon alapulnak. A predestináció tanát kezdettől fogva körbe lengi ez az okoskodás, mely sokszor nem engedi, hogy a tan lényegét meglássuk. Ahogyan Kálvin idézi Augusztinuszt: „gonoszul cselekesznek azok, akik az isteni igazságot az emberi igazság mértékével mérik.” Mi is hát az eleve elrendelés tanának lényege?

Isten minden embernek más talentumokat, lehetőségeket adott. Ő előre elrendelt egyeseket üdvösségre, egyeseket kárhozatra. Némelyeket magához fogad, másokat kizár. Bizonyos emberek megláthatják Isten erejét, mások vakok maradnak egész életükben. Az ember saját bűnei miatt vész el az Úr ítélőszéke előtt, de néhányaknak kegyelmez. Isten minden egyes embert hív, hiszen szól az igehirdetés, folyik a világméretű misszió. De csupán kevesek kapják meg a hit ajándékát. Igen, Isten az idő felett áll. Számára nincsen múlt vagy jövő, hiszen folyamatos jelenben él. Előre elrendelte, még a teremtés előtt, hogy kik az ő gyermekei, és kik nem. Úgy teremtette meg az embert, hogy szabad akaratot adott számára. Bár tudta előre, hogy az ember saját sorsát befolyásolhatja, és képes bűnbe esni, mégis megteremtett bennünket.

Az ember tehát saját maga hozta saját életére a bajt. Isten ezután mégis megmutatta gondviselő kegyelmét, és megváltotta bűnéből az embert Jézus Krisztus kereszthalála által. Az örök kérdés pedig mindig az, hogy „miért?” A válasz pedig Kálvin és egyúttal Augusztinusz szerint is csupán ez lehet: „Azért, mert Isten így akarta.” Úgy akarta, hogy az ember szabadon dönthessen sorsa felől. Döntése alapján tehát engedte, hogy az ember elpártoljon tőle. A miértek sora pedig itt véget is ér.

Isten hatáskörébe tartozik a teremtés, az ítélet, a kegyelem, és a gondviselés. Az ember számára két út nyílik meg, mikor felismeri Isten szuverén hatalmát. Egy olyan titkot, misztériumot, melyet képtelenek vagyunk megérteni. Az első út a felháborodás. A miértek végén újabb kérdőjelekkel találkozunk. Mint egy soha véget nem érő labirintus, melyből nem találjuk a kiutat. Örök csapda ez, amit az ember leginkább akkor tapasztal meg, mikor a halállal találkozik. Egy hétéves fiát gyászoló anya szájából egészen másképp hangzik a kérdés: „Miért?” Ez egy olyan a tapasztalat, aminek szörnyű élményében emberi értelmünk végéhez érünk. Azért mondtam, hogy örök csapda ez, mert amióta ember létezik a földön, mindig erre a „miért?” kérdésre keresi a választ. És akárhányszor falba ütközik, megpróbál istenné válni. Legyőzni különös praktikákkal a halált. Vagy háborúra hívja a teremtőjét, feltartva megfeszített öklét az ég felé. De van egy másik út is.

Amikor a hívő ember a miértek végére jut, másképp is tehet. Úgy, hogy megnyugvással, ráhagyatkozással felismeri saját esendő voltát, és hálát ad Istennek. Ez a predestináció tanának lényege. Kálvin egyedül ezért a felismerésért írta le oly részletesen e tant. Hogy az ember Isten szuverén döntése előtt meghajoljon. Minden emberi érdemet figyelmen kívül hagyva, az Úr elhatározása és akarata alapján Isten kiválasztottai lettünk. Kálvin pedig figyelmeztet: nem az érdem szerint történt elhívásunk, hanem fordítva. Isten elhívott magának, ezért megszentel bennünket. Nem az alkalmas embert hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá a szolgálatra. A predestináció tana tehát arra kell, hogy sarkalljon minket, hogy hálát adjunk Isten kiválasztó akaratáért.

Vannak viszont olyan helyzetek, melyeket nehéz megérteni. Mint például ha valaki hitetlen család tagjaként hívővé lesz. A hívő családtag feladata, hogy hitét megossza szeretteivel. Hogyan ne érezne a hívő ember szerettei felé aggodalmat. Vagy egy házastárs, aki hitetlen férjét vagy feleségét akarja elvinni a templomba, de az nem hajlandó elmenni. Talán ezek azok a pontok, ahol leginkább megmutatkozik Isten kiválasztása. Nehéz elhordozni azt a terhet, ami szeretteink felé irányul. Mint ahogyan Lukács idézi Jézus szavait az utolsó időkről: „azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban, az egyik felvétetik, a másik pedig ott hagyatik. Két asszony őröl ugyanott, az egyik felvétetik, a másik pedig ott hagyatik.” Érthetetlen titkok ezek. Nem lehetünk biztosak senki sorsa felől, és nem vagyunk felhatalmazva arra sem, hogy mások hite felől egyértelmű ítéletet mondjunk. Isten szuverén döntése, annak titka előtt megállva ennyit felelhetünk: ráhagyatkozom. A predestináció tana viszont nem hatalmaz fel minket arra, hogy ítélkezzünk mások felett. Igen, a kulcsok hatalmával való élés, tehát az evangélium hirdetése és az egyházfegyelem, nekünk adatott. Keresztyén emberekként, gyülekezeti tagokként kötelességünk inteni egymást Krisztus parancsa szerint. Isten eleve elrendelésének tapasztalatát minden nap átéljük, mikor a világban forgolódunk. Mégsem mondhatjuk senkire, hogy Isten őt elvetette. Ha valamelyik testvérünk minden kétséget kizáróan helytelenül él, figyelmeztetnünk kell. Mindazonáltal ne gondoljuk, hogy mi egy hajszállal is jobbak lennénk. Adjunk inkább hálát Isten velünk közölt kegyelméért.

Érdemeink ugyanis nem teszik lehetővé, hogy Isten előtt megállhassunk. Még ha vannak is erényeink, semmit sem jelentenek annak ítélőszéke előtt, aki hiba nélkül tökéletes. Éppen ezért hangsúlyozza Pál apostol is, hogy egyedül Krisztusban választtattunk ki. Őreá nézve, őáltala vagyunk kiválasztott gyermekei. De hogyan kapcsolódik ez a predestináció tanához? Úgy, hogy Isten örök akarata szerint Krisztust választotta ki Megváltónkká. Ez alapján mondhatjuk, hogy Jézus a kezdetektől fogva megöletett bárány. Ő volt az, aki önmagát áldozta fel az övéiért. A világból választotta ki tanítványait, ahogyan minket is a világból hívott el.

A predestináció sokat vitatott tana tehát nem csupán azért íratott le, hogy egy újabb dogmát fektessenek le reformátor őseink. Üzenete volt az azt olvasók felé. Kálvin János Institúciója egészében azért született, hogy válaszul legyen sokak kételyeire. Az eleve elrendelés tana is sok mindenre választ ad számunkra. A „miért” kérdésére viszont nem ad megnyugtató választ. Ahogyan maga Kálvin fogalmaz, „tudós tudatlanságban” kell lennünk Isten titkai felől. A ráhagyatkozás áldása viszont elkísér minden hithű keresztyént, amikor az élet krízishelyzeteihez ér. Ilyenkor őseink Biblián alapuló látásmódja igenis kiutat jelent a véget nem érő labirintusból. Erőt meríthetünk ezekből a szavakból. A kételyeket pedig hagyjuk azokra az életünk utáni időkre, amikor minden kérdésünkre választ kapunk: amikor új ég és új föld nyugalmában részesedhetünk Isten dicsőségében.

KTGy

Írj nekünk! Messengerben, vagy emailen: tapolcairef@gmail.com.

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.