Pap tanfolyam, 10. rész.

Nem katolizálunk és nem is szentelünk fel egyházi szolgálatra. Próbáljuk komolyan venni azt, hogy a református hitben minden egyes hívő ember pap. Ez az egyetemes papság intézménye. Hogy megértsd, ajánljuk cikkünket: Pap vagy! Te is pap vagy!

Beszélgetni kell róla

A hitünket megmutathatjuk az életünkkel. Ettől azonban sosem fog senki Istenhez jutni. Emlékezzünk: a tíz leprásból csak egy tért vissza, csak egy volt kíváncsi Jézusra. Mindig kell az ige, a beszélgetés, a tapasztalat. Valahogy fel kell hozni a témát. De hogyan?

Mivel ne próbálkozz?

„Szia! Ismered már Jézust?” „Hallod, mit gondolsz a hitről?” „Hiszel Istenben?” – Na ezek azok a kérdések, amik nem válnak be. Akkor sem, ha közeli barátodnak címezed. Pláne akkor, ha nem ismered az illetőt. Egyből menekülőre fogja, vagy rosszabb esetben kigúnyol. Tegyük hozzá, jogosan. A személyeskedés sosem vezet eredményre, legfeljebb extrém esetben, például ha valakivel nagyon rossz történik. Bár ilyenkor a tapintat miatt inkább nem megyek bele ilyen kérdésekbe.

A hit még a hitetlen emberek szemében is intim dolog. Sőt, ő számukra igazán az. Nekünk inkább örömhír. Ellenben a hitetlenek magánügynek tartják. Nem kérdezed meg egy vadidegentől a szexuális szokásait, de arról sem faggatod, milyen a kapcsolata az apjával. Még a legjobb barátodnál is csak nagyon ritkán jönnek elő ilyen kérdések. Pláne a hit kérdései.

Ami segíthet

Szoktunk viccelődni azzal, hogy vannak, akik politikusra isszák magukat. Néhány sör és jöhetnek a nehéz témák. Hát, olykor a hitkérdésekkel is hasonlóan van: keress csak rá a „Szólj be a papnak!” rendezvényekre. Nem mintha az alkohol lenne a lényeg, hanem a hangulat, amit hozzátársítunk.

Az átlagember csak ritkán beszél nyilvánosan politikai meggyőződéséről, de a hitéről sem kezd el beszélni a buszmegállóban. A mély, minket igazán foglalkoztató dolgokhoz elengedhetetlen a nyugodt környezet, netán a bizalmas hallgatóság, ahol az ember megnyílhat.

Mit tudhatunk meg ebből? Itassunk le mindenkit, hogy beszélhessünk vele a hitről? Aligha. Elég, ha a többi dologra figyelünk.

Keretek

Kellenek a keretek ahhoz, hogy egyáltalán elinduljon a beszélgetés. A befeszülés helyett bizalmas légkör. A tapintat elengedhetetlen: a beszélgetést élvezni kell, elvégre első sorban a szórakozás miatt beszélgetünk egymással. Ha a helyzet engedi, még egy kis humor is segíthet. Mégis, akkor hogyan vezessük a beszélgetést a hitkérdések irányába?

A legjobb módja ennek, ha a beszélgetőtársunk hozza fel a témát. Akár még úgy is, ha negatív, sőt bántó szándékkal érkezik. Mindennek örülnünk kell. Esetleg annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk megközelíteni az Isten-kérdést, vagy ilyesmi. Persze ehhez elengedhetetlen, hogy szerettünk ismerje ezt az oldalunkat. Ha egyáltalán nem tudja, hogy mi templomba járunk, akkor aligha fog velünk szívesen beszélgetni Istenről.

Még ha tudják is rólunk, csak ritkán van olyan szerencsénk, hogy nekünk szegeznek egy kérdést. Esetleg olyan aktuális témákban, mint járvány, háború, politikai dolgok, hírek stb. Ha viszont mi hozzuk fel a témát, könnyen ellenérzéseket válthatunk ki. Ez amolyan zsigeri dolog, természetes. A kívülállók ráadásul a hitkérdést magánügynek tekintik. Ha mi hozzuk fel előttük a témát, ráadásul ha rákérdezünk, az akár személyeskedésnek is tűnhet. Tegyük hozzá újra, hogy nem jogtalanul.

Persze nem lehetetlen felhozni úgy, hogy ne vegyék rossz néven. Én például általában bedobok egy csalit. Egy gyenge példa: „Hála Istennek, ilyen szép az idő.” Talán ráharap a beszélgetőtársam, talán nem. Persze ha nem, akkor ragozhatom tovább, kicsit ízletesebb csalival: „Ilyenkor Istent különösen közel érzem magamhoz.” Ez kicsit személyeskedőnek tűnik, de egy hitetlen ember számára talán csalogató lehet: meg akarja majd cáfolni, vagy furcsállni fogja ezt a hirtelen jött őszinteséget. A furcsa mindig kíváncsivá tesz. Talán rákérdez, talán nem. Talán meglátja a horgot is a csali mellett… Vannak persze még ilyen bevett mondatok: „Isten sikert adott nekem.” „Hálás vagyok az Úrnak ezért.” Arra mindig odafigyelek, hogy mindig csak magamról, a saját hitemről beszéljek, sose menjek bele a másikéba, hacsak nem hittársam.  

Sajnos igaz, hogy a halak túl vannak etetve, ráadásul rossz etetőanyaggal. Az emberek annyit olvasnak, hallanak az egyházról, általában negatív színezetben, hogy nehéz dolgunk van. Ötletesnek kell lennünk.

Nyitottság

Vannak ezen kívül más apróságok. Például sokat segít, ha nem vagyunk cinikusak, vagy nem az látszik az arcunkon, hogy „de pogány vagy”. Itt nincs rossz válasz, legfeljebb olyan, ami a Bibliával ellenkezik. Igen, a célunk hosszú távon az, hogy a Biblia Istenéhez vezessünk, de hát Pál is egy pogány szoborról beszélt Athénban (ApCsel 17,22köv). Alkalmazkodott, nyitott volt, nem zárkózott el a párbeszédtől. Ez az egyetlen út, ami számunkra nyitva áll. Bármit is mondjon a másik, nekünk először mindig meg kell hallgatni azt. Nyitottság nélkül sosem lesz közeledés.

Ez nem jelenti azt, hogy igazat kell adnunk. Ami a Bibliával szembe megy, azzal nem azonosulhatunk. Egyértelmű, hogy vannak határok, amiket a Biblia számunkra kijelöl. Azonban az egyetértés és a nyitottság távol áll egymástól. Ez utóbbi csupán annyit jelent, hogy nem vagyunk süketek és nem is nézzük le a másikat. Egyébként sem tudunk úgy segíteni, ha közben fogalmunk sincs a másik hitbeli állapotáról.

Fel kell mérnünk, meg kell hallgatnunk, meg kell értenünk a beszélgetőtársunkat. Akkor is, ha ő egy cseppet sem kíváncsi a véleményünkre. Ha kell, órákon keresztül. Ha kell, újra és újra. Idővel úgyis felvetődnek majd a kérdések, akkor pedig eljöhet a mi időnk.

Safety car

Úgy kell tennünk általában, mint a Formula-1-ben a safety car mögött türelmesen haladó pilóták. Kivárnak, míg a felvezetőautó félreáll. Melegítik a gumikat, várva a verseny folytatását.

A Formula-1 versenysorozatban, amikor a pálya veszélyes, a verseny állását úgy rögzítik, hogy egy feltűnő, villogó autó halad a játékosok előtt. Tilos előzni, mindenki csak (relatíve) lassan halad, melegíti a gumikat, ha majd újraindul a verseny, jól tapadjanak.

Ez a türelem az, ami tőlünk elengedhetetlen. Ezzel ugyanis szolgálunk. Mindig tereljük a beszélgetést, mert hát minket alapvetően a hitkérdések érdekelnek. Ez a cél, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne hasznos megismerni a másikat.

Van úgy, hogy valakivel naponta találkozunk, de két szónál többet sosem beszélünk. Így senkit sem lehet Istenhez vezetni. Meg kell ismernünk előtte, ehhez beszélgetnünk kell vele. Amikor csak tehetjük, álljunk meg, legyünk érdeklődők.

Persze nem a végletekig. Nem kell lelki szemetest játszanunk, nem ez a feladatunk. A meghallgatás és a passzivitás két különböző dolog. Mi is formáljuk a társalgást, ez így természetes. Egy jó beszélgetésben elvárt a kölcsönös figyelem. Ha ez megvan, akkor haladhatunk jó irányba. Idővel pedig terelnünk kell a beszélgetést akár határozott témaváltással is, hogy hitkérdésekről legyen szó, hogy a lényegről beszéljünk. Eljön az a pont, amikor lépni kell: vagy bejön, vagy nem.

Ehhez rendkívül tudatosnak kell lennünk. Egyszerre tapintatosnak és határozottnak. Végig szem előtt tartani a célt: valahogy eljutni Istenhez/hitkérdésekhez.

Ne lépj aknára!

Van persze egy állandó akna-téma: az egyház. Erről a szóról szinte mindenkinek a visszaélések jutnak eszébe, na meg a klérus bűnei. (Tegyük hozzá, olykor nekünk is.) Sajnos vannak jó néhányan, akik adnak rá okot bőven. A történelemkönyvekben is az egyház sajnos inkább emberi módon szerepel. Így már maga a szó is általában negatív csengésű. Ha ez a téma előjön, nagyon óvatosnak és átgondoltnak kell lennünk. Könnyen elvihet ugyanis minket helytelen irányba. Az sem jó, ha túlzottan egyetértünk, sajnálkozunk, mentegetőzünk; de az sem jó, ha támadásnak vesszük és hevesen érvelünk az egyház mellett. Ami tény, az tény: a bűn helytelen.

Fel kell kutatnunk ezeket az aknákat és hatástalanítanunk kell. Elengedhetetlen, hogy ismerjük az egyházról szóló híreszteléseket, cikkeket. Tudnunk kell erről őszintén beszélni: egyszerűen nem tehetünk mást. Nincs értelme mentegetőzésnek. El kell ismernünk, ha az egyház egy-egy tagja valóban hibázott. „Engem is felháborít.”

Ilyenkor jöhet el a pillanat, amikor a „de” szócska következhet. Van ugyanis egy alapvető hiba, amit még mi magunk is el szoktunk követni: intézményeket személyesítünk meg, mintha emberek volnának. A kormány, az állam, az iszlám, amerika, stb. Az egyházzal ez különösen így van: Istennel azonosítják.

Ha a beszélgetésben erről esik szó, eljön egy pont, ahol a „de” következhet. „De én is tagja vagyok az egyháznak és én nem tettem ilyet.” Fel kell hívnunk beszélgetőtársunk figyelmét, hogy az egyházban sokféle ember munkálkodik. Ha valaki általánosít, azzal minket is megsért. Még ha tettem is rossz dolgokat életemben, mindent megbántam Istennek, ő pedig feloldozott. Nincs miért szégyenkeznem. Vannak hittársaim, akiknek a bűneire nem vagyok büszke, de ennyi. Az ő dolguk, majd elszámolnak vele az ítéletkor.

Isten ettől még Isten marad. A hitem ettől még szilárd. Istentől kaptam az egyházat is, hogy mindent elkövessek azért, hogy jobbá tegyem.

A türelem eredménye

A legrosszabb, ami velem történhet, hogy nem sikerül. Ha a beszélgetés alatt nyitott maradtam, ha választ tudtam adni egy-két kérdésre, ha elgondolkoztattam, már léptem egyet előre az úton. Jön majd a következő beszélgetés. Higgyük el, ha hitelesen ki tudunk állni, odafigyelve a másikra, annak meg lesz az eredménye. Fel fogják hozni újra, el fognak rajta gondolkozni. Megjegyeznek majd egy-két mondatot a szavainkból. A legjobb, ha megpróbálják magukban cáfolni, és újra jönnek: „oké, mondtad, hogy ez így van, de hát akkor mi van azzal a másik dologgal…” Ilyenkor tudhatjuk, hogy a csali működött.

Ha valaki nem utasít el egyből és elindul a beszélgetés, meg fogja látni az „embert a séma mögött”. Az meg fogja tapasztalni, hogy én nem vagyok bigott, mint ahogy elképzelte a hívőkről korábban, és nem akarok senkit sem meggyőzni. Nem vagyok házaló ügynök, egyszerűen nem áll érdekemben: én ugyanis Isten parancsát követem. Ő sosem mondta, hogy ha nem térítek meg ennyi vagy annyi embert, akkor nem lehetek a gyermeke. Nincs tehát semmi okom meggyőzni bárkit is. A feladatom csupán annyi, hogy vezessek, segítsek, hogy megtegyem, amit lehet.

Isten leveszi a vállunkról a meggyőzés terhét, hogy sokkal nehezebbet adjon helyette: a türelem, az elengedés és a folytonos próbálkozás terhét.

A pap tanfolyam végére értél!

Örülök, hogy végigjártad velem ezt a küzdelmes utat. Persze ez nem jelenti azt, hogy célhoz értél, inkább arról van szó, hogy most álltál csak igazán a rajthoz! Indulj hát és valósítsd meg.

Szívesen ajánlom a számodra a „Paptól papnak” blogot. (Kattints a képre!)

Ne felejtsd el továbbadni a lehetőséget másoknak is! Mondd el nekik, hogy „Pap vagy te is!”. Ajánld nekik tanfolyamunkat. Ingyenes és az is marad! Köszönjük előre is, hogy hozzájárulsz szolgálatunk sikeréhez! A paptanfolyam ekönyv (nyomtatható pdf) formátumban is letölthető itt.

Ha beszélnél róla, keress fel minket! A címünk 8300 Tapolca, Darányi u. 2. Írhatsz a messengerben, vagy elérsz minket e-mailen is.

Kádár Tamás György