Pap tanfolyam, 7. rész.
Nem katolizálunk és nem is szentelünk fel egyházi szolgálatra. Próbáljuk komolyan venni azt, hogy a református hitben minden egyes hívő ember pap. Ez az egyetemes papság intézménye. Hogy megértsd, ajánljuk cikkünket: Pap vagy! Te is pap vagy!
Az előző részek tartalmából…
Talentumainkról gondolkozunk. Az 5. részben azt vizsgáltuk, hogyan keressünk talentumokat az életünkben. A 6. részben arra a kérdésre kerestünk válaszokat, hogyan használjuk a kapott adottságainkat. Megfogalmaztuk, hogy csak Isten akarata az egyetlen mérce. Csak úgy szolgálhatjuk őt, ahogy ő kijelentette a számunkra. Meghatároztuk, mit jelent elásni a talentumokat. Végül Isten igéje ráébresztett bennünket, hogy a Szentlélek jelenléte visszajelzés számunkra, hogy jól szolgálunk-e vagy sem. Ha valaki nem érzi egyértelműen az ő jelenlétét az életében, az őt megtérésre kell, hogy késztesse: letenni mindent, ami eltávolít Istentől.
Ebben a részben közösen rácsodálkozhatunk Isten mérhetetlen hatalmára, mely olyan az életünkben, mint forrás a sivatagban.
Szárazság
Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.
Rm 8,19
Ismerős az a pillanat, amikor egy óvodás gyermek valamit nagyon szeretne megkapni, de amikor megkapja, elszomorodik? Nincs ennél mardosóbb érzés, amikor jól tudod, hogy mire vágyik, mégis amikor megkapja, szinte dühös lesz. Ilyen érzést váltott ki belőle a hirtelen jött öröm. Nem tudott mit kezdeni vele, az elméje az izgatottságot frusztrációvá „konvertálta”. Valahogy így történik az első találkozásunk is Istennel. Az élmény, a szembesülés Isten erejével, szinte letaglózó.
Olykor előfordul, hogy nagy szárazságot jelentős esőzés követ. A kiszáradt, kiszikkadt föld képtelen magába szívni a hirtelen érkező hatalmas áradatot. Ha a föld nincs kiszáradva, könnyebben magába szívná a nedvességet, de a száraz talaj felett szinte áradat keletkezik, elárasztva mindent. Ilyen az, amikor az életünkre „megérkezik” a Szentlélek. A hirtelen jött erővel az agyunk nem tud mit kezdeni. Mindent felforgat, de csak míg lassan magunkba nem szívjuk éltető vizét.
Félelmetes az Isten, minden kétséget kizáróan. Letaglózó élmény találkozni vele, legalábbis elsőre. Ez a rettenetes tapasztalat a szárazságból, a hosszú, reménytelen vágyakozásból származik. Ha nem volnánk ennyire kiüresedettek, a találkozás is könnyebb volna. De míg az ember Isten nélkül él, addig a szárazságot tekinti otthonának. Megszokjuk, berendezzük, bár azért a hiányérzetünk (szomjúságunk) bennünk marad.
Ilyen kiszáradt föld minden hitetlen ember szíve és értelme, míg Isten meg nem érkezik. Minél több szárazság, annál keményebb talaj. Mástól azonban nem érkezik nedvesség, nincs, aki locsolná a földet Istenen kívül. Ez a víz az ő „monopóliuma”. Nincs más Isten rajta kívül.
Teremj gyümölcsöket a szárazságban!
Ez a víz a mi örökségünk is. Persze nem csak úgy alanyi jogon jár nekünk, hanem Jézus miatt. Ahhoz, hogy ezt megérthesd, nézd meg a következő videót:
Isten az erejét ránk bízza. Kiválasztott minket magának, hogy felhasználjon. Szó szerint megszentelt a szolgálatra, papjaivá tett minket. Szentlelkét is így ajándékozza nekünk, az elhívásunk mellé.
Mi ez az elhívás, mi a célja papságunknak? Lelkeket menteni. Isten azért küld minket, papjait, hogy szeretteink életét árasszuk el Isten vizével. Az 2. és 3. részben erről volt szó. Hatalmas szárazság tombol szeretteink lelkében is, ha nincsenek élő kapcsolatban Istennel. Ha nem kapcsolódnak a forráshoz, akkor az ő életük is kiszáradt fához hasonló. Mi, papjai viszont minden nap bőségesen kapjuk az isteni forrásból az éltető vizet.
Nem véletlen, ha irigyek ránk mások. Ha irigylik az erőnket, a lelkesedésünket, a reményt. Nem vétlen az sem, ha ellenszenvesek vagyunk a számukra a hitünkben. Kiszáradt fák a folyó víz mellé ültetett fa mellett.
Ezt az irigységet sokszor tehernek érezhetjük. Próbáljuk leplezni mások előtt hitünk erejét. Próbáljuk elrejteni azt, amink van, hogy mások ne gyűlöljenek miatta. Próbálunk beolvadni, hátha nem veszik észre. Szégyelljük, mert nekünk van valamink, ami másoknak nincs, amiért ők epekednek talán tudtukon kívül is. Mint a milliárdosok, akik elhordott pólóban járnak csak azért, hogy ne tűnjön fel másoknak gazdagságuk.
Így próbálunk meg másokat meggyőzni, hogy „beolvadunk” közéjük. Hitünk kifogyhatatlan erőforrás. Ahelyett, hogy ezt megmutatnánk másoknak, inkább rejtegetjük. Csak hogy Isten parancsa egészen másképp szól:
Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.
Mt 5,16
Isten igéje számtalanszor bátorít arra bennünket, hogy merjük megmutatni másoknak azt, amit Istentől kaptunk. Erről szól a gyümölcstermés. Kiszáradt földben terebélyes almafának lenni, amiről jóllakhatnak az utazók és az ég éhes madarai.
Nem számít, hogy ki milyen típusú gyümölcsöket terem. A papi gyümölcsök annyi félék, ahány papja van Istennek. Az adottságainktól függ. Egy dolog azonban közös: a jó gyümölcs mindig a kiszáradt környezetét táplálja.
Az erőforrástól a gyümölcsökig
Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.”
Rm 1,16-17
Hogyan lesz az adottságokból gyümölcs? „… hitből hitbe…”. Tudom, ez kifejezetten bonyolultnak tűnik elsőre. Gondoljunk valami kívánatos gyümölcsre, például egy tökéletes almára. Beleharapunk, az abban lévő vizet és különböző anyagok a szervezetünkbe jutnak, az pedig feldolgozza, hasznosítja azokat.
Kinyitjuk a Bibliát, hallgatjuk a prédikációt, beszélgetünk egy hívő emberrel: beleharapunk az almába. Ez történik velünk, amikor olvassuk, vagy amikor valaki hitét megtapasztaljuk. Sőt, a Biblia olvasása közben is mintha Ábrahámmal, Sámuellel, vagy Pál apostollal beszélgetnénk az ő hitükről. Az ő almájukba is beleharapunk, és a Zsoltáros almába is, meg az evangéliumi almákba is, stb..
Voltak régen olyan emberek, akiknek Isten kijelentette magát. Ezek az emberek elmondták a kortársaiknak, vagy leírták, mi pedig elolvassuk. Az ő hitük a mi szívünkben is meggyökerezik és végül gyümölcsöt terem. Már nem is csak az ő hitük ez, hanem a miénk is. Az ő „almáikon” keresztül részesülünk mi is Isten erejéből: hitből hitbe.
Elrugaszkodva a képletes példától Isten így munkálkodik bennünk, mások hitén át. Mindez a Szentlélek munkája. A Lélek jelentette ki a Szentírás szerzőinek Isten akaratát. A Lélek van jelen, amikor olvassuk és megértjük azt. A Szentlélek munkálkodik akkor is, amikor hitünkről beszélünk másoknak, vagy amikor különböző gyümölcsöket termünk, amikor Isten országát építjük.
Ne utasítsd el!
A Szentlélek végzi mindezt, de a mi döntésünk nyomán. Elfogadjuk vagy elutasítjuk. Dönthetünk mellette úgy, hogy olvassuk, hogy keressük, hogy akarjuk őt. Dönthetünk ellene, ha nem érdekel minket, ha engedünk a gonosz csábításának. Elutasíthatjuk, ha szégyelljük, vagy ha hitetlenül feladjuk a harcot.
Lélek nélkül nem tudunk gyümölcsöket teremni, ha ellenállunk neki, minden Istentől kapott erőnk tovaszáll. Pál figyelmezteti a thesszalonikaiakat erre:
A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!
1Thessz 5,19-22
Éhezőnek ételt, szomjazónak vizet, betegnek gyógyulást
Nincs annál nagyobb öröm és elégedettség, amikor megtapasztaljuk Isten munkáját az életünkben. Amikor valakinek rajtunk keresztül jelenti ki magát. Nem tudok annál nagyobb örömet, hogy valakit az üdvösségre menthetünk. Nem lehet ennél nagyobb csodát átélni.
Nem véletlen, hogy Jézus a gyógyításai során azt mondta a betegeknek, hogy „megbocsáttattak bűneid”. Mert az egy dolog, hogy testileg meggyógyul valaki, de annál sokkal fontosabb, hogy Istennel legyen kapcsolatban. Lázár is meghalt egyszer és Jairus leánya is. Jézus azonban a feltámasztásnál jóval többet adott a számukra: hitet az örök életre. Vannak, akik bár csodát tapasztalnak, mégsem térnek meg. Mások számára még csoda sem kell, mégis üdvösségre jutnak. Mindig eszembe jut a tíz leprás története.
Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.
Lk 17,11-19
Tízen gyógyultak meg, de csak egy volt kíváncsi Jézusra. A többiek „beérték” a gyógyulással. Az Ószövetségben számtalanszor olvassuk pogány népek hitvallását, hogy Isten milyen csodákat tett Izráellel. Mi volt a különbség a pogány népek és a kiválasztott nép között? Az, hogy Isten nem csak az erejét mutatta meg a kiválasztott nép számára, hanem megtanította őket arra is, hogy akaratát cselekedjék. Itt viszont pont fordítva történt. A samáriai idegen lelkére is hatással volt a gyógyulás (kíváncsivá tette őt), szemben a többiekkel, akik nem tértek vissza (őket nem érdekelte Jézus, csak gyógyulni vágytak).
Isten ereje a egyesek számára nem jelent semmit. Csodálkoznak, majd visszatérnek bűneikhez. Ők azok az elhívottak, akik még a hívás ellenére sem térnek meg.
Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.
Mt 22,14
DE ott volt az az egy leprás, a samáriai, akit érdekelt, aki visszatért, aki kíváncsivá lett. Ezért az egyért munkálkodunk. Sosem tudhatjuk, hogy a tízből épp melyikőjük tér vissza. Mindenki más beérte a csodával, de az élete nem változott meg. Bár az is igaz, hogy nem tudjuk, mi történik majd velük később. Lehet, hogy a gyógyulás évek múltán elvezette őket Jézusig.
Megtörténhet ez a mi életünkben is. Küzdünk valakiért, munkálkodunk a lelkükben, de úgy látjuk, hasztalan a próbálkozás. Van aki visszatér, van aki nem. Azután már nem marad más, csak a közbenjárás.
Kegyelemből történik minden egyes ember megtérése. Nincs jogunk felelősségre vonni Istent, hogy „De Uram, ő miért nem?” Ő számára (még) nem adatik a kegyelem.
Nekünk mégis fáj, hogy bár megpróbáltuk, (úgy tűnik) nem jártunk sikerrel. Ahhoz, hogy a fájó igazsággal szembenézzünk, bátorságra van szükség! Mondhatnánk, hogy önbizalom sem ártana, de Isten előtt nincs helye az önbizalomnak. Valami sokkal erősebb támpontot ad számunkra Isten az önbizalomnál. Erről lesz szó a következő (8.) részben. (Kattints a képre!)
Ne felejtsd el továbbadni a lehetőséget másoknak is! Mondd el nekik, hogy „Pap vagy te is!”. Ajánld nekik tanfolyamunkat. Ingyenes és az is marad! Köszönjük előre is, hogy hozzájárulsz szolgálatunk sikeréhez! A paptanfolyam ekönyv (nyomtatható pdf) formátumban is letölthető itt.
Ha beszélnél róla, keress fel minket! A címünk 8300 Tapolca, Darányi u. 2. Írhatsz a messengerben, vagy elérsz minket e-mailen is.
Kádár Tamás György
